Főkép

Előzetesen a pénteki napot terveztem a legerősebbre, ide került a legtöbb találkozóm, és erre a napra ütemezték a vendégváró órák többségét a nemzeti standok. Rácáfolva minden eddigi állításra, még mindig esőmentes időben érkeztem meg az expo helyszínének otthont adó Manchester Centralhoz, amiről hiányzott az esti ruhája. A város pár épületét ugyanis sötétedés után különféle fényekkel megvilágítják, ami csak fokozza az amúgy is nyüzsgő éjszakai élet hangulatát.

 

Nagy örömmel köszöntem meg pár előadónak – főként hölgyeknek – az eddigi munkásságukat, és persze feltettem néhány kérdést, amelyek általában a soron következő albumra vonatkoztak. Sajnálatos módon egyikük sem tervez a közeljövőben magyar fellépést, de talán ebben is segít majd a pénteki napon bejelentett új koncertszervező ügynökség, amit a MOST projektet levezénylő Hangvető és egy szlovén partner közösen hozott létre. Kíváncsian várom az első bejelentéseiket, és persze drukkolok nekik.

 

Az eddig látottak alapján a szakma jól van: az emberek szórakozni akarnak, ezért a fesztiválok, turnék működnek, ment az üzletelés, és új zenékből sem volt kevesebb az elmúlt évben, mint korábban. Többek között erről beszélgettem a szlovák standon, és náluk is mindig jönnek az új együttesek, miközben a régiek sem vonultak vissza. Egyszóval jövőre is lesz mit hallgatnom, és talán koncertre is többet mehetek majd. A 2025-ös Ritmo dátuma már ismert, csak a fellépők névsora hiányzik.

 

Természetesen mára is jutott pár váratlan találkozás, aminek eredményeként gazdagabb letten néhány CD-vel, és ami ennél is fontosabb, új kapcsolatokkal. Bár jóval tovább maradtam, mint ahogy terveztem, filmnézésre már nem jutott idő, mert inkább a két nappali fellépőt néztem meg.

 

Elsőként a grúz Pankisi Ensemble népzenéje került sorra. Ők csecsen és grúz népdalokat adtak elő polifóniával, harmonikával, dobbal. Jók voltak, látszott, hogy évek óta csinálják, de mivel nem világzenéről volt szó, egy idő után távoztam. Utánuk a Madalitso Band következett, ami annyira jónak bizonyult, hogy muszáj volt végig néznem a fellépésüket. Pedig minimalista felállásban (duó) és ránézésre sajátkezűleg épített hangszerekkel játszottak, de a zenében maximálisan ott volt Afrika. Egyszerű számok, rengeteg ismétléssel, viszont olyan hatással, hogy a korai időpont dacára a nézők közül többen a tánc gondolatával kacérkodtak, és átmeneti megoldásként ezt a székükben próbálták megvalósítani. Egyszerű, de fogós zene, szerintem hallunk még felőlük – kedvcsinálónak itt egy klip tőlük.

 

 

Abból a szempontból szerencsém volt, hogy péntek estére csak két, mindenképpen megnézendő koncertet választottam, így bíztam a korai lefekvésben, mert a fáradtság már bejelentkezett nálam. Aprószemű esőben indultam el a folyóparti helyszínre, hogy megnézzem az éjszakai műszak első fellépőjét, a Les Mamans du Congo x Rrobint. Ez is egy látványos produkciónak bizonyult, Gladys Samba énekesnő két táncos-énekes hölggyel, valamint egy ütőhangszeressel és DJ-vel kiegészítve mozgatták meg a nagyérdeműt. Energikus, emlékezetes koncertet adtak, amiben harmonikusan egyesült az elektronika és a törzsi dallamok – sajnálatos módon ez valamiért mégsem tudott megérinteni, ezért egy idő után átmentem a másik terembe, hogy belehallgassak az arab Ghazi & Boom.Diwan X Arturo O'Farrill zenéjébe. Ebben a felállásban érdekesen keveredett a múlt (gondolok például a hagyományos ütőhangszeres szekcióra) és a modern (dobfelszerelés, elektromos gitár), csak nekem túl sok volt benne a jazzes elem, ezért még menet közben távoztam.

 

 

Régen láttam családi vállalkozást, részben ezért voltam kíváncsi a Voita együttesre. Ők Réunion szigetéről érkeztek, és Marie-Claude Philéas Lambert énekesnő vezetésével lehengerelték a közönséget. Részben maloya-nak, részben afrikainak tudtam hamarjában felcímkézni azt, amit csináltak. Mindenesetre látványos és energikus volt, nem csoda, hogy ők is megmozgatták a nézőteret.

 

 

Ezután buszra ültem és átutaztam a Manchester Centralhoz, hogy megismerjem a kurd Ali Doğan Gönültaş muzsikáját. Aminek alapját a személyesen, Kelet-Anatóliában gyűjtött dalok alkotják, és amelyek között vidám és szomorú egyaránt akadt. Nem emlékszem, hogy korábban bárkit láttam volna a tembur nevű pengetős hangszeren játszani, szóval már csak ezért megérte rászánni az időt.

 

Itt sem maradtam sokáig, mert az Albert Hallban kezdődött az este általam legjobban várt koncertje. A skót Gnoss kvartettől nem kevesebbet vártam, mint a korai Elephant Sessions lendületét, izgalmasságát. Ez a vágyam maximálisan teljesült, mert a Graham Rorie, Aidan Moodie, Connor Sinclair és Craig Baxter alkotta együttes ifjonti hévvel játszott. Zenéjükben jelen van a népzene, ami jól megfér a popos/rockos részekkel, helyenként elektronikával kiegészítve. Egyértelműen ez volt az általam látott legjobb koncert péntek este, csak kevésnek éreztem a 45 perces játékidőt.

 

Bár kacérkodtam a gondolattal, hogy folytatom az esti koncertkörutat, végül arra jutottam, hogy ez az élmény ideális lezárása a napnak, kár lenne más zenével elrontani. Így aztán mosollyal a számon elindultam az ágyam felé.