Főkép

Ez az a nap, amikor az érdemi expo elkezdődött számomra – mindig csütörtökön indulok el felfedezni a standok alkotta labirintust. Az idei helyszín csalóka, elsőre azt hiszi az ember, hogy ez maximum közepes csarnok, ami öt perc alatt simán bejárható. Aztán persze kiderül, hogy nem így van, főként, ha minden standot alaposan meg akar nézni magának az egyszeri womexes, és ne adj isten, még beszélgetésbe is bonyolódik.

 

Egy biztos, kevesen gondolták üdvözítőnek a korai kelést, ezért pár helyen még hiányzott a tulajdonos, így nyitásként megkerestem a filmszobát. Ami nem bizonyult annyira egyszerűnek, mert a Manchester Central épülete sokkal nagyobb, mint ahogyan kintről nézve gondoltam, de aztán – köszönhetően a nagyszámú segítőnek – végül célba értem, és két dokumentumfilmmel töltöttem az időmet. A Colours of Sound azt örökíti meg, hogy miként próbál és kovácsolódik össze egy vakokból álló formáció, élén Victoria Oruwari szopránénekessel. A végeredményt látva úgy vélem, Cécile Embleton rendező kellő empátiával közelített hozzájuk. Remek film, érdemes megnézni.

 

Sokkal nehezebb dolga volt Maureen Goslingnak, ő ugyanis Barbara Dane életének dokumentálását tűzte ki célul. Az említett hölgyet szerintem nagyon kevesen ismerik Magyarországon, és ez most sem fog megváltozni, lévén nem csupán blues/jazz/folk énekesről beszélünk, hanem aktívan politizáló emberről, polgári jogi aktivistáról, aki többek között akkor látogatott el Kubába és találkozott Castróval, amikor ez nem volt támogatott lépés.

 

 

Továbbra is igaz, amit korábban írtam: „A standok között sétálva feltűnt, hogy egyre többen szakítanak a hagyománnyal, és már nem fizikai CD-kkel próbálják eladni a portékájukat, hanem digitális tartalommal. Aminek részben örülök, mert ez tényleg praktikusabb, és így könnyebb bőrönddel utazom haza, viszont sajnálom, mert jó érzés kézbe venni a lemezt, böngészni a bookletet, vagy csak bogarászni a számlistát, vagy ha válogatásról van szó, a névsort. Idén mintha inkább a tollak, matricák és effélék képeznék a marketinganyagokat, no meg persze a rengeteg szórólap, plakát, és más efféle.”

 

Tovább erősödik a QR kódos lejátszási listák tábora, jobb esetben így extra tartalmakhoz juthat az érdeklődő. Szerintem jó ötlet, mert például a tetszetős standjuk alapján szerettem volna többet megtudni egy anatóliai bandáról, és a QR kód révén belehallgattam a zenéjükbe, majd az így kapott infó alapján eldöntöttem, hogy ez egy erőteljese rockzene, de nem igazán világzene, ezért nem kell időt szánnom rájuk. Hasonlóan járt Rei, akinek wakával kevert rappelése nem nyerte el a tetszésemet.

 

A nap nyitó koncertjeit a Centrálban néztem meg, de sem a kanadai Aysanabee, sem a finn Pelkkä Poutanen esetében nem éreztem úgy, hogy szaladnom kell a lemezükért. Természetesen nagyon jó volt, amit csináltak, kivált a második fellépő produkciója bizonyult meggyőzőnek, a hangja és ahogyan használta a hangszereit, az tényleg megérintett (lásd a lenti klip). Mindketten egyedül léptek a színpadra, szóval nem voltak egyszerű helyzetben, hiszen a womexesek tudvalevően nyugtalan népség, lételemünk a mozgás, a jövés-menés.

 

 

Az esti programmal kapcsolatban szomorúan vettem tudomásul, hogy a helyszínek túl messze vannak egymástól, és esélyem sincs minden fellépőt megnézni. Hosszas vívódás után, majdnem teljesen kilőttem az angol fellépők helyszínét, és Aviva Studios épületére, no meg az expo helyszínére koncentráltam. Részben azért, mert a buszos ingajárat kiváltotta a gyaloglást, amire nem sok kedvem volt az éjszakai városban.

 

Az estét Katarina Barruk nyitotta a maga elszállós számi zenéjével. Érdekes volt, de semmi több, ezért buszra szálltam, hogy megnézzem az este egyik legjobban várt együttesét. Az afrikai Orchestra Baobab koncertjét én biztosan nem erre a színpadra tettem volna, gyakorlatilag akkora teltházat csináltak, hogy az érdeklődők egy részét nem engedték be az épületbe. A hozzám hasonlóan szerencsések viszont egy élettel teli fellépést láthattak, fúvósokkal, szólókkal, és olyan hangulattal, hogy a jelenlévők egy része önfeledt táncba kezdett. Pont annyira jók, mint ahogyan ezt megállapítottam egy korábbi lemezük kapcsán (ajánló erre).

 

 

A koncert vége előtt távoztam, hogy a másik helyszínen elcsípjem az általam legjobban várt csoport műsorát. Szerencsére este tízkor már nem volt nagy forgalom, így időben megérkeztem, és még elcsíptem a francia Barrut formáció utolsó pár percét, de ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy kedvet kapjak az utolsó lemezükhöz, mert az energiától duzzadó, polifóniára épülő, ütőhangszerekkel megtámogatott zenéjük egyszerűen lehengerelt.

 

Ám nem hagytam magam eltéríteni, így az első sorban álltam, amikor felgördült a függöny, és elkezdődött a háromnegyed órás varázslat. A berlini Mitsune nem koncertet adott, hanem egy művészi produkciót, amiben a látvány (azok a ruhák!) és a zenén kívüli hangok szervesen a koncepció részét alkották. Neo-folk helyett simán kiérdemelték a világzene címkét, mert amit csinálnak, az semmire (és ezt komolyan mondom) sem hasonlít, ellenben nagyon jó. Szívesen hallgattam volna még őket, csak a kötött műsoridő miatt erre nem volt mód. A négy muzsikus, név szerint Daigo Nakai, Petros Tzekos, Shiomi Kawaguchi, Youka Snell az este legemlékezetesebb élményével ajándékozott meg, szóval mindenképpen írni fogok a lemezükről.

 

 

Minden, ami ezután következett, az már csak a levezetést jelentette számomra. Buszra ültem, hogy megnézzem a portugál Cristina Clara koncertjét, és nem bántam meg, mert pont erre a női hangra, és az általa prezentált latin muzsikára volt szükségem, hogy lecsillapodjak a Mitsune után. Közvetlen stílusa, és persze az a sokszínűség, ahogy a brazil, portugál és talán még a Zöldfoki-szigetek zenéje keveredett, kellemesen elringatott. Félő, hogy nem lesz később annyi szabadidőm, amennyit a lemezei megérdemelnének.

 

Előzetesen azt terveztem, hogy legalább egy helyi fellépőt megnézek, és a sors végül úgy hozta, hogy ez Ríoghnach Connolly legyen, akit a The Breath énekesnőjeként ismertem és szerettem meg. Nos, a Rioghnach Connolly & Honeyfeet nevű projektje teljesen más irányt képvisel, és ugyan próbálkoztam vele, de éjfél után nem sikerült megbarátkoznunk egymással, ezért inkább a közeli szállás felé indultam.

 

Ez egy jó este volt, de már látom, hogy a helyszínek és a fellépők összehangolásával később is meggyűlik majd a bajom. De ez legyen a holnap gondja, egyelőre még a fejemben zsong a Mitsune zenéje.