Főkép

Idén az istenek kegyesek voltak hozzánk, hiszen a nagyjából másfél órás késést leszámítva zökkenőmentesen eljutottunk Manchesterbe. Az első két napunkon az időjárásra sem lehetett panasz, így ideális körülmények között fedeztük fel a várost, ami elsőre sokkal több, mint egy szimpla iparváros. Bár még sokfelé építkeznek, a belvárost már befejezték – kivéve a városházát – és hihetetlen városképet hoztak létre. A régi, vöröstéglás házak mellett rengeteg hipermodern új épület emelkedik, köztük nagyon sok felhőkarcoló. Már abba elfáradt a nyakam, hogy a tövében állva felnéztem rájuk.

 

Ez egy sokszínű, multikulti város, ahol ránézésre békésen keverednek egymással a különféle helyekről érkező népek. A belvárosban alapvetően kevés a személyautó, ellenben nagyon jó a tömegközlekedés, bár mi jobbára gyalog indultunk felfedezőútra, hiszen így lehet igazán megtapasztalni egy város hangulatát, és felfedezni az apró részleteket. Mondjuk a helyi dialektus megértése adott némi kihívást, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

 

Az eddigi tapasztalatom szerint a helyiek sokkal nagyobb gondot fordítanak a biztonságra, mint amivel az eddigi WOMEXeken találkoztam. A napközbeni rendezvényhelyszínre nem lehet nagy csomaggal bemenni, és a nyitó ceremónia épületébe (The Bridgewater Hall) csak háromszoros ellenőrzés után jutottam be. Mondjuk ez érthető, emlékezzünk csak a 2017-es eseményekre, aminek egyébként egy nagyon szép emlékhelyet emeltek. Kis színes, hogy idén egyetlen orosz delegált sem lesz jelen, mert nem kaptak vízumot (tudomásom szerint).

 

De persze nem ez lesz a lényeg, hanem az, hogy ismét összegyűlt Európában a világzenében utazó szakma. Ez számunka a karácsony, az év fő eseménye, ahol kötelező üzletelni, új kapcsolatokra szert tenni, és nem utolsó sorban megismerni új előadókat. Szokás szerint előzetesen igyekeztem minimalizálni a találkozóimat, hogy minél több időm jusson a nézelődésre, a napközbeni koncertekre. Meglátjuk, mi valósul meg a terveimből.

 

A szerdai nyitó rendezvényt felvezető beszédek és performanszok közül a két polgármester tetszett a legjobban, főként Andy Burnham, Greater Manchester polgármestere volt lehengerlő. Igazi politikus, laza, meggyőző – és nem utolsó sorban nem felolvasta a mondókáját, hanem papír nélkül beszélt hozzánk.

 

A négy fellépő a város sokszínűségét hivatott bemutatni, ami sikerült is, más kérdés, hogy ez mennyire tetszett nekem. Az első fellépő például teljesen hidegen hagyott, mert a Dirty Freud által képviselt jazzes női ének, kiegészítve Danni Skerritt zenekarvezető-ötletgazda elektronikájával, plusz szaxofon és gitár maximum a fura jelzőt kapta meg tőlem, de többet nem. Szerintem a hangosítással is voltak gondok náluk, vagy csak én ültem rossz helyen, de Ruby Tingle énekesnő hangját elnyomta az elektronika.

 

Szerencsére a következő Vulva Voce nevű vonósnégyes mindenért kárpótolt. A négy fiatal lány (Georgina Macdonell Finlayson hegedű, Julia Sandros-Alper hegedű, Lucy McLuckie cselló, Nadia Eskandari brácsa) a klasszikus vonósnégyest gondolta tovább, és azt kell mondjam, ők voltak az est legizgalmasabb fellépői. Azt sajnálom, hogy a Spotify-on csak két kislemezük hallható, mert zenéjükben szerintem nagy a potenciál, és a színpadon is jól teljesítettek. Remélem hallok még felőlük, mert kár lenne, ha elkallódnának. Legalább annyira jók, mint a Federspiel volt induláskor.

 

 

Ezt követően Heather Ferrier szórakoztatott bennünket egy szál harmonikával. Elsőre fura volt hallani, ahogyan modernizálja a népi dallamokat és hozzáad némi jazzes ízt. Mindazonáltal működőképes elképzelésnek tűnt, ami tetszett a jelenlévő szakmának. Zárásként pedig megmutatta, hogy táncolni is tud – megérdemelten kapott tapsot és tetszésnyilvánítást.

 

Befejezésként a tizenkét tagú Agbeko együttes lépett a színpadra. Zenéjüket az afrobeat inspirálta (a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiből), amit mindenféle stílussal egészítettek ki. A fúvós szekció lehengerlő volt (Emily Burkhardt volt a kedvencem), és a legjobb pillanataikban képesek voltak elérni azt az állapotot, amikor mindenki jól érzi magát, és szeretne tartósan beleragadni az adott pillanatba. Ettől függetlenül nekem valami hiányzott a produkcióból, egy csipet eredetiség, vagy nagyobb groove, vagy egy érdekesebb hangú énekesnő.

 

 

A hivatalos program után még elénekeltük a Happy Birthday-t, hiszen mégiscsak kerek évfordulós az idei WOMEX (harminc!), majd ki hazafelé, ki pedig az állófogadás felé vette az irányt. Mivel fáradt voltam, én a közeli szállásra igyekztem a szépen kivilágított városon keresztül.

 

Zárásként következzen a 2024-es top 20-as kiadói lista az alábbi (sok meglepetést most sem tartalmaz):

Glitterbeat Records (Germany)

Real World Records (UK)

Buda Musique (France)

Galileo MC (Spain/Germany)

Nordic Notes / CPL Music (Germany)

Segell Microscopi (Spain)

ARC Music (UK)

Mieruba (Mali)

Zero Nove Nove (Italy)

One World Records (Denmark)

Ajabu! Records (Sweden/Germany)

Analog Africa (Germany)

Riverboat Records / World Music Network (UK)

Trad Records (Belgium)

Smithsonian Folkways Recordings (USA)

Outhere Records (Germany)

ZZK Records (Argentina)

Wagram / Chapter Two (France)

Dreyer Gaido (Germany)

World Circuit (UK)