Gerald Durrell: A részeg erdő
Írta: Galgóczi Tamás | 2024. 09. 27.
Bizony van már harminc éve annak, amikor első ízben olvastam ezt a regényt, és elkönyveltem, hogy nem rossz, de a Családomhoz nem ér fel. Ami egyébként teljesen érthető, hiszen az kifejezetten szórakoztató céllal íródott, míg A részeg erdő inkább útleírás, ami a szerző 1954-es dél-amerikai állatgyűjtő expedícióját örökíti meg.
Ami most feltűnt, hogy mennyire szépek a leíró részek a kötetben. Úgy gondolom, kevesen képesek ilyen költői módon írni a természetről és az állatokról. Érdemes elolvasni a cikk végi regényrészletet, és úgy kell visszafognom magam, hogy nem gépeljem be azt a pár kivételesen jól sikerült bekezdést, amit muszáj volt többször elolvasnom (gondolok itt a naplementére a 171-172. oldalon).
Különlegesnek számít a könyv abból a szempontból is, hogy ellenétben a Piknikkel, ebben Durrell nem élcelődik a vendéglátó ország lakóin általánosságban, hanem csak azokat a humoros jeleneteket örökíti meg, amelyeknek szemtanúja volt (például a másnapos falusi rendőrfőnök ébresztése). Mindenféle felhang nélkül, amiért majd hatvan év távlatából jár neki a plusz pont.
Furcsa mód az egyik utolsó állatos élmény, ami a nanduk filmezéséről és befogásáról szól, tekinthető mai szemmel a legelfogadhatóbbnak, hiszen miután Durrell minden terve teljesült, és elkészültek a szükséges filmfelvételek, az alkalmi statisztaként, akarata ellenére lencsevégre kapott madár visszanyerte a szabadságát. Egyébként azt remélem – mivel evvel kapcsolatban nincsenek érdemi információim, csak remélem –, ma már nem jellemző az állatgyűjtés eme formája az állatkerteknél. Az expedíció alatt gyakorlatilag majd minden, az adott környéken élő vadállat potenciális célponttá vált, és balszerencsések megkapták ketrecüket.
A könyv erénye a leírásokon kívül, hogy aprólékosan bemutatja milyen nehézségekkel és munkával járt az ötvenes években egy állatgyűjtés. Ez alapján szerintem csak a legelszántabbak gondolják úgy, ez a nekik való foglalkozás, és vállalják mindazt a nehézséget, ami a különféle állatok befogásával és életben tartásával jár. Úgy sejtem, a többségünknek esze ágában sincs mérges kígyókkal, vagy az önvédelemből csípő, harapó, karmoló vadakkal közelharcot vívni.
Olvastam egy véleményt, miszerint ha valaki arra kíváncsi, mennyit változott az elmúlt hetven évben az állatokhoz, a természethez való hozzáállás, akkor mindenképpen vegye kézbe A részeg erdőt, mert az jól bemutatja az akkori viszonyokat. Tegyük hozzá, Durrell még a jobb gyűjtők közé tartozott, mert számára minden vadállat egyformán fontos volt, illetve igyekezett a lehetőségeihez képest a legjobb ellátást biztosítani számukra.
Szerencsére a kötet nem szűkölködik humoros leírásokban, amit részben a begyűjtött állatok szolgáltattak, bizonyítva, az egyéniség nem csupán az ember sajátja, és nekik ugyanúgy lehetnek jobb és rosszabb napjaik. Az Argentínában és Paraguayban eltöltött hat hónap alatt a Durrell házaspár számos különleges emberrel került hosszabb-rövidebb kapcsolatba, akiknek szintén pár emlékezetes sztorit köszönhetnek (például Bebita és Rafaell).
Ha valaki arra kíváncsi, miként viszonyult az állatokhoz Gerald Durrell, akkor mindenképpen érdemes elolvasnia ezt a könyvet – a rajongóknak meg már úgyis szerepel a listáján.