Főkép

Egy anekdota szerint, amikor az 1960-ban megjelent Sketches of Spain c., Gil Evans által arranzsált Miles Davis album egy kritikusa lekezelően csak annyit talált mondani, hogy ez nem jazz, Davis mindössze annyit felelt: „Nem tudom, hogy mi 'ez', de abban biztos vagyok, hogy zene és hogy nekem tetszik.” Lukács Miklós cimbalmos újonnan megjelent szólócimbalom korongja műfaját tekintve szintén nehezen sorolható be egyik vagy másik zenei kategóriába, és minden látszólagos könnyedsége ellenére sem egyszerűen befogadható muzsika. Merthogy az örökzöldekből összeálló program, bár kétségtelenül „zene” és első, felületes nekifutásra kellően populárisnak is tűnhet ahhoz, hogy könnyed szórakozást ígérjen, valójában a hangszer és a lélek mélyrétegeibe való alámerülés, amihez visszalassulni és megfelelő mennyiségű türelmet találni napjainkban már-már szinte kihívás.

 

Pedig érdemes, annak ellenére is, vagy éppen azért, mert amikor az albumról az első két ’single’ megjelent („Norwegian Wood” [Lennon/McCartney]; „Fields of Gold” [Sting]), rögtön érezhető volt, hogy nem a Miklóstól ismert, nagy tempók és virtuóz cimbalomjátékok fognak a középpontba kerülni – ekkor viszont még nem sejtettük, hogy a „Norwegian Wood” lehengerlő interpretációja fogja egyedül felpörgetni a pulzusunkat.

 

Maguk az értelmezések utánozhatatlanok, az egyes szerzemények hosszan érlelt és ötletes változatait nyújtják, amelyekre érezhetően több hangsúly került, mint az egész album ívére. Talán részben ebből ered a korong kihívás jellege: Seress Rezső „Szomorú Vasárnap”-ját szívesebben hallgattuk volna meg egy esetleges nemzetközi vagy japán kiadás 'bonus track'-jeként, hogy helyette az album kiegyensúlyozottabb dinamikai ívet kapjon, és ne keltse ezen a ponton az időtlen merengés hatását – ami persze a korong címére jól alliterál.

 

Ez a dinamikai ív inkább az egyes témák mikrokozmoszaiban, a darabok kimeríthetetlen és páratlan ritmikus tárházában jelenik meg: a pandémia idején a művész FB oldalán volt látható több videó arról, ahogyan otthon gyakorol, és az egyik kedvencünk, ami meleg fényt vitt az akkori élet rideg valóságába Keith Jarrett „My Song” kompozíciója volt, ami a most megjelent albumot nyitja. Lukács lubickol a díszítések ritmikus variációiban, miközben semmit nem játszik túl, hanem inkább egy olyan képzeletgazdag feldolgozást nyújt, ami a művész saját hangzásvilágába illesztve alkotja újjá Jarrett szerzeményét – erre mindössze egy párhuzamos, sikeres kísérlet jut eszünkbe, Pat Metheny-é, a One Quiet Night bariton gitár albumon.  

 

 

Ha már Metheny, aki a jazz muzsikusok között, hogy elsőként-e, megesküdni nem mernék, de viszonylag korán, a Charlie Haden-nel 1997-ben kiadott Beyond The Missouri Sky duó albumon két Ennio Morricone témát is feldolgozott a Cinema Paradiso filmzenéjéből – emlékszem, hogy valamikor a kilencvenes évek végén abban a félreértésben ültem be izgatottan a film vetítésére Londonban, hogy a Haden-Metheny verzió hangzik majd fel, ami akár lehetséges is lett volna, később például ők ketten játszották fel a Metheny által szerzett filmzenét David Trueba filmjéhez (Vivir Es Fácil Con Los Ojos Cerrados; 2013) –, úgy most Lukács a Once Upon a Time in America „Deborah’s Theme” már klasszikusnak számító szerzeményét értelmezi újra Morriconétől, amelynek során az album címe ismét értelmet nyer, mivel teljesen elveszítjük időérzékünket. Már a „Somewhere Over the Rainbow” elé írt játékos kadenciát követő átvezetés is felborít minden ritmikus konvenciót, de a Morricone témát bevezető, a felhők fölé kifeszített hangok közé bepréselt dallamvezetés közben megszűnik a testiség minden érzete és mintha csak a szellemünk lebegne az így elénk táruló táj felett.

 

Páratlan album, amit minél több formátumban és eszközön, minél többször és több kontextusban érdemes meghallgatni, mert a különféleképpen felhangzó zene szinkronban nyújtja a pillanatnyi megnyugvás és a pillanaton belülre kerülő időtlenség élményét.

 

Előadó:

Lukács Miklós – cimbalom

 

Elhangzó szerzemények:

1. My Song (Jarrett)

2. Somewhere Over the Rainbow (Arler/Harburg)

3. Deborah's Theme (Morricone)

4. Norwegian Wood (Lennon/McCartney)

5. Fields of Gold (Sting)

6. Gloomy Sunday (Seress)

7. Somewhere (Bernstein)

8. Aura – Hommage À Eötvös Péter (Lukács)