Főkép

Bevallom évek óta nem olvastam Durrell könyvet, bár egy időben legalább olyan nagyra tartottam, mind Wodehouse-t. Imádtam a rajongását az állatok iránt, ahogyan képes bemutatni az egyéniségüket, és persze mindazt, amik az állatgyűjtő útjain megesett vele. Azonban még ezeknél is jobban élveztem a gyerekkoráról szóló sztorikat, ahogyan a családját a maguk kendőzetlen mivoltukban ábrázolta. Időnként úgy éreztem, én is ott vagyok Korfu szigetén, mindenféle emberek és állatok társaságában.

 

Aztán úgy alakult, hogy idén nyáron a vártnál több szabadidőbe futottam bele, és gondoltam ki lehetne alkalmasabb a harminc+ fokos metrón társként, mint Durrell. Természetesen évekkel korábban már olvastam A piknik és egyéb kalamajkák című novellagyűjteményt, csak már nem emlékeztem mindenre.

 

Fontos tudni, hogy ez a könyv eredetileg 1979-ben jelent meg angolul, és azért akkor még egészen más világ volt, amibe sokkal több minden belefért, mint a mai polkorrekt társadalmunkba. Nem csupán Havelock Ellisre gondolok – bár úgy vélem mára teljesen feledésbe merült a neve és munkássága –, hanem például ahogyan a görögöket bemutatja (Vízre bocsátás).

 

Ettől függetlenül Durrell nyilvánvalóan remek mesélő, igazi storyteller, aki képes úgy előadni egy történetet, hogy az elejétől a végéig lekösse a hallgató/olvasó figyelmét. Novellákról lévén szó, az esetek többségében a végére mindig kerül csattanó vagy váratlan fordulat, hogy legyen alkalmunk meghökkenni, vagy még egy jóízűt kacagni lezárásként.

 

Amit nem tudok hova tenni, és nem is találtam rá magyarázatot, az nem más, mint az utolsó írás (A bejárat), mert ez annyira kilóg a többi közül, amennyire csak lehet. Kezdjük azzal, hogy a kötet gyakorlatilag a szerzővel megesett, átélt „kalandok” gyűjteménye, és ha ezt érvényesnek tekintem az utolsóra, vagyis valódinak fogadom el, akkor ezért kezd el filózni rajta az olvasó. Ha meg tiszta fikciónak tartom, akkor nem értem miért ide került, és miért nem egy olyan tematikájú kötetbe, hiszen Durrell számos könyve nélkülözi a valóságot (például a Rokonom, Rosy).

 

Persze ha úgy nézem, akkor ez egy zseniális megoldás, hiszen egy váratlan húzással zárja el a kötetet, és az olvasó abban a nyugtalanító helyzetben találja magát, hogy nem tudja eldönteni, ez most tényleg megtörtént eset, vagy kitaláció. Márpedig muszáj hitelesnek elfogadnunk, elvégre Durrell annyira valósághűen vezeti fel az egészet, bemutatva a művész házaspárt, akik beavatják az írót – és vele együtt minket – egy hátborzongató históriába. Ez a keretes megoldás, miszerint egy történet, ami egy másik történetet tartalmaz, nem új, miként ha jobban belegondolok, a horror ötlet sem teljesen eredeti, de ahogyan Durrell megírta és tálalta, az mesteri. Gyengébb idegzetűek számára nem javallott egyedül és sötétben kézbe venni, mert van benne valami zsigerien ijesztő, ami hajlamos az emberrel együtt ágyba bújni, és rémes álmokat okozni. Igazi gótikus borzongás.

 

A másik kedvencem a „Viszony Velencében” című, mert nem tehetek róla, de olvasás közben végig Leonard Hofstadter járt az eszemben az Agymenőkből. Vele történtek ilyen agyament dolgok, és általában ő volt az, akinek a végén gyakran nem jött össze a szex. Persze mindezen kívülállóként jól szórakozom, és Ursula karaktere már a korábbi találkozunk alkalmával belopta magát a szívembe. Aki képes kedve szerint legyilkolni az angol nyelvtant, és tetszés szerint felhasználni az első szót, ami szembejön, függetlenül annak jelentésétől, és aki szívén viseli nagyszámú ismerőseinek ügyes-bajos dolgait, azt egyrészt messzire elkerüli az ember, másrészt viszont szívesen meghallgatja mik történtek vele, mert ezek igazán mókás sztorik.

 

Aki a Durrell család hétköznapjait kedveli, az sem fog csalódni, hiszen az első két novellában felvonul a komplett család, és ugye velük mindig történik valami, csak győzzük kacagással.

 

Egyébként meg bámulatos a nyelvezet, időnként legalább annyira gyönyörű mondatokat, leírásokat használ, hogy óhatatlanul Wodehouse jutott az eszembe (akit pont ezekért tüntettek ki annak idején). Nem dagályos, nem túlírt, „csupán” szép, éppen ezért élvezet olvasni Gerald Durrell prózáját a mai napig.

 

Tartalomjegyzék

A piknik

Vízre bocsátás

Viszony Velencében

A szex lélektana

A Michelin embere

A bejárat