Főkép

Bőség és elán, talán ezek a francia Gabriel Fauré (1845-1924) tonális, „impresszionista” muzsikájának legjellemzőbb jegyei, amelyeket Brad Mehldau hűségesen tolmácsol „Fauré után” című, egyik legújabb korongján. A nyitó, Fauré élete végén komponált h-moll noktürn (No. 13) rögtön bevezeti a hallgatót ezen sajátos jegyek közé: a visszafogottan indoló muzsika egyre több fordulatot követően válik hevesebbé a szépség és a magasztosság dialektikájában.  

 

Az Après Fauré-n négy noktürn, a g-moll zongora-kvartett „Adagio” tételének egy részlete, valamint Mehldau négy kompozíciója kap helyet, két, a francia zeneszerző műveit bemutató szekció közé ékelve. Mehldau így ír erről a kapcsolatról:

 

„A hallgató és a nagy szellem némán közli: 'Ott vagy; itt vagyok, mégis össze vagyunk kötve.' …A link természetesen magának a zenének a tartós transzcendenciája.”

 

A muzsikának ez a korokon átlépő médiuma Mehldau, akinek ihletettsége a kísérőfüzet soraiban szinte kitapintható:

 

„ Egyrészt [a zenének a tartós transzcendenciája] közvetíthet életigenlő szépséget vagy akár Magasztosságot is, mint a szépség ellensúlyát, ami megerősíti mulandóságunkat. Az ilyen zenében és művészetben nagy és kifürkészhetetlen örök jelenlétet érzékelünk, amely megsemmisítő képességében megrémít, vagy legalábbis kizökkent a könnyű hiedelmekből. Ha ebben a megrettentségünben a szépség vigasztalását keressük, az még mindig ott van, de már az áhítattól mérsékelten. A szépség igenli az életet, de a szépség átmeneti, mert mi ideiglenesek vagyunk. A halál már benne rejlik a szépségben. Metafizikai beállítottságunktól függően ezt hívhatjuk 'igazságosnak' vagy éppen fordítva, de egy dolog biztos: a szépség és a halál keveréke erősen költői.”

 

A korongon másodikként helyet kapó noktürn (No. 4), mintha ezt a feszültséget kezdetben a szépség perspektívájából bontaná ki E-dúrban, hogy aztán egy fordulattal megjelenítse az elmúlás szorongató érzetét, ami reflektíven, de már kevésbé csillogón ismét megtelik fénnyel Mehldau mesteri játszadozása közben – ahogyan a következő, No.12 e-moll noktürnben is.

 

Mehldau kompozíciói pedig egyszerűen lehengerlők, hallgassák csak meg az elsőt:

 

 

Az Après Fauré egy csodálatos album, amelyen Mehldau minden képzeletet felülmúlóan idézi meg a zeneszerző muzsikájának és korának szellemét – bár a kísérőfüzetben elsősorban a francia kortársak hatásáról elmélkedik Brad, a kortárs Antonín Dvořák kevéssé ismert zongoraszonátái is jól hallható referenciapontnak tűnnek. Ahogyan Mehldau saját kompozícióin keresztül transzponálódik Fauré szellemiségéhez, úgy nem egyszerűen a huszadik század elejének zeneisége válik még modernebbé, hanem két zeneszerző tűnik fel időtlen fénytörésben.

 

Előadó:

Brad Mehldau – zongora

 

Elhangzó szerzemények:

Gabriel Fauré:

1) Nocturne No. 13 in B Minor, Op. 119 (1921)

2) Nocturne No. 4 in E Major, Op. 36 (c. 1884)

3) Nocturne No. 12 in E Minor, Op. 107 (1915)

 

Brad Mehldau:

4) Prelude

5) Caprice

6) Nocturne

7) Vision

 

Gabriel Fauré:

8) Nocturne No. 7 in C-Sharp Minor, Op. 74 (1898)

9) Extract from Piano Quartet No. 2, Opus 45 (c. 1887): III. Adagio non troppo