Főkép

Bevallom őszintén, tizenévesként szerettem bele a noir krimikbe, amikor első ízben olvastam Dashiell Hammett első regényét, a Véres aratást, a Magvető Albatrosz sorozatában. Igazi hűha élmény volt, falusi gyerekként nagyjából mindenre rácsodálkoztam a könyvben. Gengszterek, kurvák, korrupt rendőrök, alkoholtilalom, egyáltalán Amerika, és persze a főhős, a keménykötésű magándetektív, aki a törvény és a bűn közötti árnyékban jár és teszi, amit helyesnek gondol.

 

Szóval megfelelő motivációval vettem kézbe a nagyméretű albumot, amiről előzetesen nem tudtam semmit, és bevallom Alexis Nolenről (művésznevén Matz) sem olvastam korábban. Gondoltam egyszer mindent el kell kezdeni, és mivel a Képes Krónikák Kiadótól eddig csak minőségi képregényeket kaptam, nyugodt szívvel vágtam bele az olvasásba.

 

A történet főszereplője egy bérgyilkos, aki szakmájára munkaként, önmagára pedig egy hidegvérű profiként gondol. Menet közben bőven jut időnk a lelkivilágának a megismerésére, mivel idejének nagyobbik részét várakozással tölti. Módszere az alapos előkészület után a megfelelő módon és időben végrehajtott gyilkosság, viszont várakozás közben gondolkodik, illetve múltbéli eseményekre emlékezik. Mindez azt eredményezi, hogy az olvasó meglepően közel kerül ehhez a külsőre teljesen hétköznapinak kinéző figurához (gondolok itt például a tengerparti kártyapartira).

 

A motivációjával, azzal közönnyel, ahogyan az áldozataihoz viszonyul, azzal nem tudtam azonosulni (szerencsére), ez a fajta mentalitás olyan, mint amit Robert Merle írt meg a Mesterségem a halál című könyvében. Aki szeret valós vagy vélt titkos utalásokon merengeni, az nyugodtan elmélkedhet a modern világ kiüresedőben lévő kapcsolatrendszerén, a ki tudja milyen titkokat rejtegető szomszédokon/munkatársakon. Egy biztos, van abban valami magával ragadó, ahogyan Matz bemutatja a bérgyilkos napirendjét, mesterségét. Érdekes, hogy egyszer sem hangzik el antihősünk tényleges neve, csupán álneveket hallunk vele kapcsolatban. További jó pont, hogy a Gyilkos keveset beszél, nem csodálkoznék, hogy sokkal több teret töltenek meg gondolatai, mint a ténylegesen kimondott szavai. A kajmánokkal való összehasonlítás pedig több mint találó, de ő egyébként is hajlamos a filozofálásra (főleg ha saját ténykedését kell megideologizálni).

 

Luc Jacamon rajzoló csak dicséretet érdemel. Kezdve azzal, hogy tényleg sikerült a bérgyilkost jelentéktelen, hétköznapi figurának ábrázolni, akit sosem látunk szemüveg nélkül, hiszen még az ágyjelentekben is viseli. Folytatva a filmszerű beállításokkal, ahogyan váltogatja a nézőpontokat, és így még az olyan unalmas jeleneteket is érdekessé teszi, mint például a várakozás. Tetszik, hogy amikor a Gyilkos kezd becsavarodni, ezt nem követi a grafika, ellenben amikor fokozódik a nyomás, akkor bizony a panelek töredezettekké válnak (lásd 87. oldal). Legyen szó havas csúcsokról, tengerparti vagy nagyvárosi dzsungelről, a képek pont annyira kidolgozottak, amennyire szükséges, a fények és az árnyékok használatát pedig tényleg tanítani kéne, ez nálam már a zseniális kategória. Ugyanilyen laza eleganciával bánik a gyilkosságok ábrázolásával. Lényegre törő rajzok, de ha kell, akkor csak a végeredményt látjuk, sosem ismétli önmagát, és egyáltalán nem dicsőíti az erőszakot, csupán megmutatja a maga puszta valójában. Tényleg érdemes olvasás után újra végignézni a képeket, a kompozíciókat.

 

A történetről nem szívesen mondanék többet, szeretném meghagyni mindenkinek a felfedezés izgalmát, de az amorális Gyilkos lelkiismeret-furdalás nélküli élete, bármennyire szeretné, nem csupán rajta múlik, mindig történhet valami váratlan, ami gyorsan felborítja a jól megtervezett orgyilkosságot, vagy akár egy egész életet.

 

Hihetetlen, hogy bár több mint huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a tizenkét részes sorozat első kötete, egyáltalán nem érződik rajta a kor, egyfajta időtlenség jellemzi, bár lehet, hogy csak korunkat pontozza le aktualitásával és időszerűségével. Kíváncsian várom, hogy a folytatásban vajon felgyorsul a tempó, és merre viszik tovább a sztorit a szerzők.