Főkép

A brit Philip Pullman nevét a legtöbben az Úr Sötét Anyagai trilógia kapcsán ismertük meg (mely azóta újabb két résszel gazdagodott, s készül a hatodik kötet is). Ám írt ő sok egyebet is, melyek közül egész sok megjelent magyarul, de jellemzően a világsikert hozó trilógia első részéből (Északi fény / Az arany iránytű) készült első film környékén. Az a film megbukott, és a 2020 végén az HBO Go-ra felkerült sorozat sem lett akkora siker, mint amilyen remekmű maga a trilógia, így nem igen remélhetjük, hogy ezen többi művek újra vagy egyáltalán kiadásra kerülnek magyarul mostanság.

 

Úgyhogy a már sajnos nem létező Passage Kiadó 2002-es kiadásáról szól ez a cikk, melynek a borítója már a maga idejében sem volt valami vonzó, ám aki belelapoz a vékony kötetbe, meglepően szép fekete-fehér illusztrációkkal találkozhat. A könyv címe eredetileg A tűzijátékkészítő lánya (vagy jó, legyen tűzijátékmester, ahogy a fordító fogalmazott), gondolom, az nem fért volna ki.

 

Ahogy a terjedelem sejteti, ez nem olyan nagyívű és mélyen szántó írás, mint a sötétanyagos, ám mondanivalója ennek is van. A kisregény címszereplője Leila (eredetiben Lila), aki valamely trópusibb éghajlatú távol-keleti országban él, és ahogy cseperedik, eltanulja édesapjától a tűzijáték készítés csínyját-bínyját. Apja mégsem szeretné, hogy lánya is ezt a hivatást válassza, és amikor kiházasításról beszél, Leila úgy dönt, elszökik. Elmegy a folyton aktív vulkánhoz, hogy találkozzon Razvanival, a Tűz Megszállottjával, mert enélkül nem lehet belőle tűzijátékmester. Amit viszont nem tud: hogy nem mehet oda üres kézzel (innen a kisregény címének „avagy” utáni része). Vajon barátja, a király (titokban beszélni is tudó) Fehér Elefántjának gondozója időben utoléri-e őt (már ha egyáltalán eljut oda, hiszen az út át a folyón és a dzsungelen tele van veszélyekkel)?...

 

Három dolog miatt szerettem nagyon ezt a könyvet, túl a felemelő, mégsem nyálas vagy erőltetett befejezésen, mely, mint azt így bő húsz évvel az első olvasás után már látom, olyan üzenetet hordoz, amit valóban egy életre magával visz az ember. Az egyik Pullman meseszövése, az, hogy a kalandregények ill. távol-keleti mesék elemeit olyan frissen, szokatlanul, szerethető módon alkalmazza. A másik a regénybe írt emberség, barátságosság és humor, melyet remek karakterek jelenítenek meg – miközben Pullman, ahogy tőle megszokhattuk, az élet valóságát sem kendőzi el. A harmadik pedig Nick Harris illusztrátor munkája (a borító másnak a műve). Remekül visszaadja az egzotikus miliőt, egyúttal nekem valahogy a ’70-es évek képregényeit is idézi (azt az időszakot, amelyet sokan a médium aranykorának tartunk).

 

A kisregény eredetileg kb. ugyanakkor jelent meg, mint az Északi fény / Arany iránytű, s mivel eredetileg iskolai színdarabnak szánta Pullman, végül lett belőle az, sőt, opera is. Talán pár antikváriumban még elérhető, s igazi kincs.