Főkép

„Miután végeztünk, és Adikhari ellejtett a hatalmas ablak előtt, csak ültem ott görnyedt háttal, az üres helyet bámultam az asztal felett, ahol korábban a lányok megjelentek, mögötte pedig az üveget. Odakint tovább tombolt a homokvihar, a finomra őrölt regolit magas, táncoló foszlányai úgy száguldottak el előttem, mint egy masszív földönkívüli exodus elveszett lelkei. Porszalagok vágták magukat hangtalanul a magas ablakokhoz, mintegy bebocsátást követelve.”

 

Nekem nagyon nem jött be Morgan fantasy kirándulása, beleolvastam, és egy pillanatra sem fogott meg, számomra csalódást okozott. Éppen ezért megörültem, amikor az idei Könyvhéten az akciós kupacban megtaláltam ezt a könyvet, és a kedvező ár csábításának engedve megvásároltam. Aztán persze elolvastam, mert ugyebár ezért veszünk könyveket.

 

Morgan ismét elbűvölt, a mostani történet főszereplője, Hakan Veil egyenesági leszármazottja Takeshi Kovacs kissé kiégett figurájának, illetve lazábban nézve, akkor minden keménytökű noir magánnyomozónak. Neki is van múltja, aminek eredményeként manapság első pillantásra durva és cinikus fazonnak látszik, de a listát pár fejezettel később kiegészíthetjük világfáradtsággal. A világ, amiben fáradozik pedig egyszerre cyberpunk és blade runner: korrupt rendőrök, politikusok üzletelnek a multicégek profitéhségének árnyékában, miközben egy egyszerű polgárok fásultan járnak munkába. Ebben a közepesen távoli jövőben az emberek már meghódították, akarom mondani benépesítették a naprendszert. Hősünk a Marson tartózkodik már pár éve, miután kirúgták korábbi munkahelyéről, ahol készenlétisként, akarom írni Készenlétisként az volt a feladata, hogy lázadásokat, rendbontásokat verjen le egyedül űrhajókon, vagy egyéb helyeken. Egyedül! Persze rengeteg extra kiegészítővel felturbózva, hogy egyfajta terminátorként mindenkinél jobb legyen (persze mi olvasók tudjuk, hogy mindig van jobb és erősebb). Mindezt egy belső szoftver támogatja, az Osiris (Onboard Situational Insight and Resource Interface Support), ami gyakorlatilag egy lokális, egyéniséggel bíró MI, aki időnként beszól, vagy csak megjegyzésekkel fűszerezi „partnere” cselekedeteit, mindenesetre szimbiózisuk ad egy plusz réteget a könyvnek.

 

„Krízishelyzetben nem támaszkodhatsz a szerencsére – mondogatták a veteránok a BV-nél, de mindenképpen használd ki, ha van rá lehetőséged!”

 

A történetről nem árulok el semmi konkrétumot, legyen annyi elegendő, hogy elkeserítő jövőben játszódik, korrupcióval, politikával, idealizmussal, árulással, tervekkel, ellentervekkel, meglepő fordulatokkal. Véleményem szerint Morgan jól kitalálta ezt a lepukkant világot, és pont annyit árul el belőle, hogy ne legyen idegen számunkra, de nem viszi túlzása, bőven maradnak homályos részek. Ugyanez érvényes a technikai fejletségre, halom érdekes kütyüt vagy fegyvert használnak a szereplők, de csak a legritkább esetben tudunk meg bármit ezek működési elvéről – és jól van ez így. Időnként már az is elegendő, hogy kapnak egy jól csengő nevet a cuccok (például rángópisztoly), és már megyünk is tovább.

 

Elsőre talán soknak tűnik a több mint ötszáz oldal, de igazából se túlírtnak, se terjengősnek nem éreztem olvasás közben. Mindig jutott idő az akciók között némi pihenésre, és időnként olyan leírásokat, megfogalmazásokat kaptam, amelyekről óhatatlanul Ross Macdonald jutott az eszembe. Legközelebb jegyzetfüzettel ülök le Morgant olvasni, mert utólag nem találtam meg pár részt a könyvben, amik olvasás közben kiemelkedtek a szövegből, és kivívták a csodálatomat (és tiszteletemet a fordító, Farkas Veronika iránt).

 

„Az általunk gerjesztetett nyomás alatt

Az égen feszülő tüzek alatt

kristálysztalagmitok feleselnek

Másznak, vágynak, nem kérdeznek

Egy város lélegzik most itt, építette fel magát

És nem érdekli, ránk mi vár.”

 

Tény, eredetiséggel nem lehet megvádolni a Légszomjat, az itt leírt ötleteket korábban már sokfelé olvashattuk (például az utoljára olvasott Dick regény, az Űrlottóban), nekem ennek ellenére tetszett, ahogyan különféle elemeket (alvilág, politika, sci-fi, cyberpunk, kolonizáció, bolygóközi ellentét, multicégek) vegyíti. Azt mindenképpen a javára írom, hogy ellenáll a kísértésnek, és nem megy át világmegmentő epikus sztoriba, hanem megmarad az egyén szintjén. Véres, helyenként nagyon naturalisztikus történet, ahol a szexet nem utódnemzésre használják a szereplők, miként a leszámolások, rajtaütések sem szűkölködnek halottakban – de ugye ezt bármely durvább noir regény kapcsán is elmondható.

 

A hangulat viszont egyedi, és ezért gyakorlatilag a Valós halál mellé helyezem ezt a regényt, és csak picit sajnálkozom a közben eltelt, és nem kellőképpen kihasznált évekért.