Főkép

Diane Setterfield brit írónő első regénye A tizenharmadik történet c. regény volt, mely magyarul is nagy siker volt úgy 18 éve (nem is értem, miért nem adták még ki újra), és összesen 38 országban jelent meg. A hattyú meséje mindössze a harmadik regénye, de ezen is érződik, hogy irdatlan sok munkát és gondolatot tett bele az írónő.

 

Közös mindkettőben a szövevényesség, a rejtély, az óvatosan adagolt misztikum, és a semmivel össze nem téveszthető angol miliő. Ám míg A tizenharmadik… viktoriánus hatású volt, A hattyú… abban a korban is játszódik. Jelentős különbség az is, hogy bár A hattyú… sincs híján szomorú, sötét, félelmetes pillanatoknak, nem igen éreztem úgy betegnek, ahogy A tizenharmadik…-at (az nekem egy kicsit túl sok volt). Az írónő is visszafogottabban, kevésbé nyilvánvalóan használja az írói trükköket, fogásokat, és az sem mellékes, hogy a magyar fordítás is sokkal jobb (a harmadikat Kiss Nóra Titanilla fordította, míg A tizenharmadik…-at Szaffkó Péter). Mi több, szerintem a magyar kiadás borítója jobb, mint az angol eredetié, ez a William Morrist idéző minta még jobban illik a meséhez, bár a brit verzión ott van a regény hátterét adó, egyszersmind legfőbb főszereplője is, a Temze, a Londont is kettészelő folyó.

 

A regény maga is egy, a Temzéről szóló elmélkedéssel nyit, és megnézném magamnak azt az anglofilt, akit ez nem szippant be azonnal. De a cselekmény elindulására sem kell sokat várni: a címbéli Hattyú egy fogadó a folyó partján, Radcotban, a különféle Temze-parti pubok közül az, ahova az emberek az ott elhangzó mesék miatt járnak. Ezen a ponton minden fikció-rajongó könyvmolyt is megnyer magának a regény, mert (ahogy az első könyvben is) Setterfield olyan szépen fogalmaz, ha történetekről (s így könyvekről is) mesél, hogy az ember rögtön úgy érzi, ezeket a gondolatokat ki kell jegyzetelnie, fel kell írnia magának.

 

S valóban, ahogy kibontakozik a történet, számos szereplő életét ismerhetjük meg. Az írónő nagyon ért ahhoz, hogy érzékletesen és hitelesen mutassa be és mesélje el még a legdöbbenetesebb, legfantasztikusabbnak ható emberi sorsot is. Ráadásul itt ezek a sorsok nagyon is összefonódnak. Olyannyira, hogy a regény elején megjelenő fő rejtély sokszor valahogy háttérbe is szorul. Az történik ugyanis azon a télközépi éjszakán, mikor a nappal a legrövidebb, hogy egyszer csak egy szemlátomást súlyosan megsérült férfi tántorog be a fogadó ajtaján, karjában egy gyönyörű kislány, s míg előbbi nyomban elájul, utóbbiról mindenki egyértelműen látja, hogy halott (már miután rájönnek, hogy nem egy különösen élethűre sikerült viaszbáb). Ám hamarosan a kislány újra lélegezni kezd…

 

Ha nem is London egészét, de a Hattyú környékét, fel- s lefelé a Temzén, lázba hozza ez a képtelen, hihetetlen történet, és úgy tűnik, az ismeretlen lányka több, egymástól nagyon is különböző társadalmi státuszú és habitusú ember így vagy úgy elveszettnek hitt gyermeke is lehet. A regény 486 oldala alatt Setterfield elmesél róluk is minden fontosat, és a sokáig egyre csak bonyolódó cselekményt is kiszálazza a végére, de úgy, olyan kielégítően, ahogy manapság nem sok történet esetében tapasztalhatjuk.

 

S így a regény egyúttal egy viktoriánus kori társadalmi tablót is elénk tár. Épp úgy olvashatunk a szegényebb rétegek borzalmasan nehéz életéről, arról, hogy miért és hogyan taszít a nyomor egyeseket a bűnözés különféle útjaira – de néhány jobb módú karakter is akad. Nincs egyetlen sem a szereplők között, akinek a jelleme egyértelműen ilyen vagy olyan lenne, mindnyájan árnyaltak, bár feltűnt, hogy a férfiakkal kevésbé elnéző az írónő.

Különösen aranyló pillanatai a regénynek, amikor a kislány (és egynémely másik szereplő) kapcsán a szülőségről ír, az érzésekről, amiket megtapasztalnak anyák és apák. Szép az is, ahogy egyik-másik ember és állat viszonyáról ír, s a fotográfiáról szóló részeknek (melyekhez egy bizonyos Henry Taunt szolgáltatta az inspirációt) is nagyon örültem. De ha ez a jókora regény egy óda, hát akkor leginkább mégiscsak a kiismerhetetlen, megzabolázhatatlan, folyton változó Temzéhez írták. Számos más irodalmi mű született már róla (ahogy általában a folyóvizekről is), és nagyon tetszik, ahogy Setterfield összeszövi a folklórt, a misztikumot és a korabeli valóságot – nem is kérdés, hogy ha legközelebb eljutok oda, más szemmel nézek majd a Temzére.

 

Azt azért még le kell írnom, hogy nekem néhol nehezen következő volt a történet szövedéke. Olyan sok a szereplő, annyi a részlet, hogy kipihentebb aggyal biztosan jobban élveztem volna. Nem gondolom, hogy túlbonyolította, vagy túl sok mindent akart beletuszkolni, mert ahogy nem marad elvarratlan szál, úgy olyan sincs köztük, amit nem kellett elmesélnie a teljes kép kedvéért. Szerettem a filozofikus, elmélázós részeket is, tényleg értékes gondolatokat oszt meg velünk az írónő, egyetlen szál, egyetlen mondat sem merő okoskodás vagy időhúzás. A borzalmas, torokszorító részeket pedig pont a giccsen még innen ellenpontozzák az emberi, tisztán szép pillanatok. De azért azt javaslom, hogy aki nekifut, készüljön fel rá, hogy nagyon oda kell majd figyelnie.