Főkép

Az elmúlt pár évtizedben több alkalommal felmerült, hogy rég (vagy nem is olyan rág) kihalt állatfajokat újra létrehozzunk/feltámasszunk. Ray Nayler ezen könyvének az egyik kiindulópontja pontosan ez; Oroszországban sikerrel hozzák vissza az életbe a mamutokat, hogy azok ismét birtokukba vehessék a tajgát. Azonban a fogságban nevelkedett és onnan a szabadba kiengedett állatok nem képesek az önálló életre. Megoldásként Damira – a világ legismertebb elefántszakértője – segítségét kérik. Pontosabban Damira digitálisan lemásolt agyát keresik meg a problémával, mivel a hölgy évtizedek óta halott. A terv az, hogy az egyik mamut agyába másolják Damirát és ő válik a mamutcsorda matriarchájává, megtanítva a csordát a túlélés fortélyaira. Mindez úgy tűnik be is válik, viszont orvvadászok bukkannak fel és Damirának rajtuk kívül saját múltjával és démonaival is kell megküzdenie a túlélésért.

 

Az alapötlet nem újkeletű és azt hiszem mára már mindenki többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy jelenleg miért nem tudjuk az ilyen irányú terveket megvalósítani. Ray Nayler történetének nem is ennek a „technikai” problémának a leküzdése áll a középpontban, ez csak a „szükséges” keret. Sokkal inkább az ember a természetre, azon belül is az állatvilágra gyakorolt negatív hatásain van jórészt a hangsúly.

 

Damira – haláláig – az afrikai elefántok védelmének szentelte életét és a könyv dúskál az ő visszaemlékezéseiben. Egyrészről tanúi lehetünk, hogyan is vált a világ legnagyobb szárazföldi emlőseinek szerelmesévé, védelmezőjévé. Másrészt megismerhetjük, hogyan és miként jutott el munkája során annak felismeréséig, hogy voltaképpen sziszifuszi küzdelmet folytat ő és csapata az elefántok fennmaradásáért. Az emberi kapzsiságot nem fogják tudni visszaszorítani, legyőzni pedig végképp semmi esélyük, az általa oly nagy becsben tartott állatokat az ember ki fogja pusztítani.

 

Ray Nayler évtizedeket töltött többek között a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban, több állam nyelvét is elsajátította. Gyanítom az itt tapasztalt élményeinek tudható be, hogy a mind a visszaemlékezéseket, mind a tajgán zajló cselekményt brutálisan érzékletesen és naturalisztikusan tárja elénk. Hiába a fejlett technológia, hiába a sci-fi, olyan szinten üt át a totálisan lepusztult (poszt)szovjet rögvalóság mind emberi, mind társadalmi, mind fizikai vonulata a jövő Oroszországában, hogy csak pislog az ember. A Stalker, a Metró (hogy a sci-fi-nél maradjak) és még vagy tucat hasonló könyv/film alkotás világa sejlett fel előttem.

 

Úgy vélem a könyv egy újabb igen erőteljes „bekiáltás” is; vegyük már végre észre, hogy saját magunkat pusztítjuk a Föld bioszférájának, állat- és növényvilágának ész nélküli kizsákmányolásával és pusztításával. Remélem unokáink még az eredeti élőhelyükön találkozhatnak az elefántokkal, nem csak állatkertekben vagy már csak az emberek emlékezetében.