Főkép

Ismét egy olyan könyvről lesz szó, mely jó pár évvel ezelőtt jelent meg (konkrétan 8), de csak most kerítettem rá sort. Gondoltam, jó lesz nyári olvasmánynak. Két dologra azért nem számítottam: 1. hogy napra pontosan 10 évvel korábban írott levelekből fog állni, és 2. hogy ennyire tetszeni fog.

 

Ezért is bánt, hogy magyarul nem jelent meg a folytatása, de köztünk szólva az idétlen, csiricsáré borító (melyről aztán kiderült, hogy valójában vicces és aranyos) legalább annyira elijeszthette az olvasókat, mint maguk a csirkék. Mert lássuk be, a mi kultúránkban a csirke leginkább étel, a fene se akar arról olvasni, hogy miféle népség, amit aztán megeszik. Továbbá idétlenek is, ormótlanok, csúfok, akár ijesztőek. Nézz meg közelebbről egy csirkét, és rájössz, a dinoszauruszok még mindig itt vannak, s alig várják, hogy a nyakunkra tegyék karmos lábukat. Satöbbi.

 

Ha az olvasó képes mindezen felülemelkedni (ha nekem sikerült, neked is menni fog), akkor egy olyan történetet olvashat, melyben bőven van humor, kedvesség, de misztériumból és némi aktuális mondanivalóból is akad. Egyikből sem annyi, hogy megülje az olvasó gyomrát, de épp elég, hogy ne legyen tyúkeszűeknek valóan együgyű a sztori.

 

Melynek főszereplője x darab csirke (számuk a regény előrehaladtával gyarapodik), de főleg Sophie Brown, a 12 éves, félig mexikói lányka, aki szüleivel épp most költözött elhunyt nagybátyja farmjára. Városi lányként mit sem tud a vidéki életről, de mikor összetalálkozik egy igen furán viselkedő csirkével, megtalálja magában azt az eddig felfedezetlen oldalt, mely nagyon is nyitott minderre. Elkezd utánaolvasni a csirketartásnak, még egy ingyenes tanfolyamra is benevez, s közben meglepő kalandokba is keveredik, kezdve azzal, amikor egy helybéli, köztiszteletben álló nő el akarja lopni a csirkéjét…

 

A történetet Sophie levelekben meséli el – ír elhunyt nagymamájának, elhunyt nagybátyjának, mi több, a Vörösfenyő Baromfi-kereskedéssel is levelezésbe kezd. Mindeközben apránként a helybéliekkel is megismerkedik. A Fontos Mondanivaló legfőbb, vagy legnyilvánvalóbb része az, hogy Sophie-nak nem csak a neve, de a bőre is barna, márpedig azon a farmvidéken nem sok hozzá hasonló embert látni. Kelly Jones a faji megkülönböztetés kérdését gyermeki szemszögből, őszintén, de nem túldrámázva kezeli, mondhatni, tanítanivaló módon. De a nevelő célzatú ötleteit, javaslatait is úgy adagolja, hogy szülőnek kell lenni ahhoz (netán pedagógusnak), hogy az ember kiszúrja – a gyerekolvasónak aligha fog feltűnni, és ez szintén remek.

 

Katie Kath vicces és kifejező illusztrációi is remekül illenek a történethez. Stílusa Quentin Blake-ére emlékeztet (ld. pl. Charlie és a csokigyár), ide pont tökéletes. Tetszik a tanfolyami anyagok kreatív alkalmazása is – sok szempontból üdítően egyedi és játékos ez a kötet. Csépányi Zsuzsanna fordítása is élményszámba megy, még ha egy-két utalást nem is tudott azonosítani.

 

Bajom csupán azzal van, hogy még ha a regényben egy s más ki is derül és meg is oldódik (bár azt nem tudjuk meg, hogy a címbéli, igen változatos módokon, de valóban roppant különleges csirkék miért olyanok, amilyenek), egyértelmű, hogy kell, hogy legyen folytatása, s angol nyelven van is. Pedig ez tényleg nagyon aranyos, szerethető, jó humorú gyerekregény, pont annyi és olyan mondanivalóval, amiért érdemes elolvasni, túl azon, hogy még élvezetes is. Ennyi évvel a kiadása után aligha számíthatunk a második részre, de még így is megéri felkutatni.