Főkép

Részlet Walter Simonson előszavából: „De ezt a képregényt a kezdetek óta olvasom, méghozzá jó okból. Rendszeresen, mint az óramű, elhozza számomra azt a soha nem tapasztalt örömöt, hogy egy jól elmesélt, jól megrajzolt történetet olvashatok olyan karakterekről, akiket megszerettem. Számomra ez a legnagyobb dicséret, amit egy képregényről mondhatok.”

 

Ezen megmondom őszintén elgondolkodtam, mert úgy éreztem, rávilágított valami nagyon fontosra. Persze eddig is szerettem Sakai sorozatát, csak korábban sosem tudatosítottam ennek okát, és igazából most sem szeretnék különösebben belebonyolódni az elemzésbe. Tény, én nem csupán a történetekért kedvelem nyúl testőrünket, hanem a világ, a szereplők sokrétű viszonyrendszere és a rajzstílus fogott meg. Oké, mindez csak idővel, mondjuk az ötödik kötet után vált nyilvánvalóvá, akkor már tudtam, ez nem egy rövid kirándulás lesz, hanem egy évekig, vagy akár évtizedekig tartó kapcsolat. A történetek meg természetesen az első kötet óta lebilincselnek.

 

Igazából a mai napig lenyűgöz, miként alkot a leghétköznapibb helyzetből vagy használati tárgyból emlékezetes sztorit Sakai. Jó példa erre, jelen kötetet első két rövidkéje (az első hat, a második csupán két oldal), amelyek ennek dacára kerek történettel, mi több mondanivalóval, tanúsággal is bírnak, még ha a második esetében ez nem kerül kimondásra. Nem beszélve az egymásra utalásukkal, hiszen az egyikben Usagi még gyerek, a másikban pedig mintha saját, gyerekkori énjét próbálná tanítani.

 

Kedvencem persze a címadó, hosszabb lélegzetű mese, ami egyszerre szamurájos, zombis, némi varázslattal, átokkal. Nem emlékszem hasonlóra az eddig megjelent 25 kötetben – talán éppen ezért ütött ekkorát. Egyszerűen bámulatos, ahogyan egy apró ruházati kiegészítőből (necuke) ekkora felfordulást, az egész ország jövőjét fenyegető történetet kanyarít. Persze vannak benne túlzások (mindenki akkor és ott bukkan fel, amikor szükség van rá), de ezek a szememben egyáltalán nem zavaró tényezők. A következő bekezdés némi spoilerezést tartalmaz, ezért aki még nem olvasta a könyvet, ugorjon.

 

A szamurájos vonalat a felvezető visszatekintés biztosítja, amiből megtudjuk, mi volt az előzmény. Aztán egy teljesen hétköznapi, legalábbis a két tolvaj lány szemszögéből nézve egyáltalán nem ritka esemény után Kicune és Kijoko máris a történet közepében találja magát. Usagi picit később, egyfajta deus ex machinaként csatlakozik hozzájuk, hogy utána közösen megpróbálják értelmezni, miről van szó, illetve megoldást keresni a zombikra. Zárásként meg kapunk egy elegáns befejezést.

 

A legszebb az egészben, hogy függetlenül az adott mese hosszától, mindegyik hozzátesz valamit Usagi karakteréhez, ha mást nem, akkor csak megerősítik valamely erkölcsi nézetét. A türelmetlenebbek talán azt mondják, hogy ez csak kitérő, nem jutottunk előrébb a fő sztoriban, amivel egyáltalán nem értek egyet. Szerintem a sorozatban nyilvánvalóan nincs cél, ahová meg kell érkeznünk, csupán elkísérjük a főszereplőt, ha úgy tetszik, láthatatlan kísérete vagyunk élete során. Drukkolhatunk érte, amikor bajba kerül, nevethetünk a humoros jeleneteken, foghatjuk a fejünket, amikor jóhiszeműsége visszaüt – de abban biztosak lehetünk, hogy mindig a helyes döntést hozza meg, és míg jó darabig vele együtt járhatjuk ezt az állatokkal benépesített Japánt.