Főkép

Amelia Mellor regénye a 19. század végi Melbourne-ben játszódik, de ha ennyiből ausztrál sztereotípiákra tippel a reménybeli olvasó, úgy téved: olyasmik csak elvétve fordulnak itt elő, ám a viktoriánus kor azon oldala, melyet a nagyszerű találmányok, az azoknak köszönhetően kinyíló világ megannyi csodája jellemeztek, annál inkább jelen van. De a történet gonosza is igazi viktoriánus figura…

 

Pearl és Vally Cole a címbéli helyen laknak, melyet elképesztő fantáziával bíró édesapjuk, Edward William Cole alkotott meg. Ők ketten a legfőbb szereplői a regénynek, de további 3+1 testvérük, szüleik, és a Cole Könyvesház megannyi alkalmazottja is felbukkan benne. Ez egy varázslatos hely, melyhez foghatót talán még napjainkban sem találni, és melybe bármely hithű könyvmoly azonnal beköltözne. A könyvesboltja is felülmúlhatatlan, de cukrászdától a porcelánbolton át a dzsungelnek is beillő télikertig van ott minden. S mindezt átjárja a mágia, mely egyszerre hétköznapi és mégis teljesen egyedi – ki-ki máshogy tudja használni, már ha van hozzá tehetsége.

 

Ám a magas, elegáns férfi, akivel a könyv első lapjain találkozik Pearl, mindőjüknél magasabb fokon űzi a mágiát – s tudását mintegy áruba is bocsátja. Üzletet lehet vele kötni, s ő is kér cserébe valamit, és azt még az ifjú olvasó is előre sejti majd, hogy az ár magasabb és rosszabb lesz, mint amit cserébe kap a másik fél. Azt érzem a regény egyik gyenge pontjának, amivel az író megmagyarázza, hogy Cole Papus miért megy bele egy efféle üzletbe – valaki, aki ilyen csuda dolgokat hozott már létre, nem lehet ennyire hiszékeny. Bár persze lehet, ilyen fokú „hiszékenység” nélkül bele se vágott volna mindabba, amit aztán elért. Akárhogy is, az említett két Cole gyerkőc, hogy mentse a menthetőt, belekeveredik ebbe a csúfos ügybe, s ennek folyományaként a történet főgonosza valóban gonosz próbatételek elé állítja őket.

 

Amelia Mellor (de talán még inkább maga Edward William Cole) olyan határtalan fantáziával ír / építi a Cole Könyvesház világát, amiről pl. Roald Dahl jut eszembe, meg az ő Charlie/Karcsi könyvei (érdekes lenne megtudni, Dahlra hatott-e Cole az északi féltekén sajnos kevéssé ismert élettörténete). Elképesztő ötletek és furfangok tárháza a regény. Viszont valahogy úgy érzem, olyan tömény, sötét gonoszság hatja át az ördögi Magnus Maximillian által kitalált kihívásokat, ami túlmutat egy ifjúsági regény keretein. Lehet mondani, hogy a Harry Potter sorozat főgonosza simán van ugyanilyen rossz, de már az első részben sem merül fel az olvasóban a kérdés, hogy de miért? Ennél a figuránál viszont a regény végén is épp csak megsejtjük a motivációit – ha ugyan.

Hogy valamivel konkrétabban fogalmazzak, vállalva, hogy némi spoilerezést követek el: a gyerekek minden egyes apró hibával, botlással elveszítenek valamit a Könyvesházzal kapcsolatos emlékeik közül. Ahogy haladt előre a regény, az jutott eszembe, hogy mintha csak a demenciát írná le Mellor, és valamiért ezt egy gyermekregényben elviselhetetlenül fájdalmasnak éreztem… Hosszasan lehetne sorolni azon gyermekirodalmi műveket, melyekben a főszereplőknek durván kijut a rosszból, akár valós, akár így-úgy elképzelt világban játszódjon is történetük, s nem biztos, hogy meg tudom ragadni, miért zavart itt ez olyan nagyon, de egyszerűen túl kegyetlennek éreztem.

 

A könyvet egyébként a fordító, Cséplő Noémi ajánlotta figyelmembe, és van annyi játékosság, nyelvi lelemény a regényben, hogy meg is értem a lelkesedését, és valóban remek munkát végzett – az eredeti szöveg szerkesztője azonban egy s másra jobban odafigyelhetett volna. Ezzel együtt ez egy lebilincselő történet, s meglehet, adok majd esélyt a folytatásának is, ami valójában előzményregény, és A ​mágikus könyvárus címmel jelent meg múlt évben.

 

Zárásul még idézném Noémit, aki diplomamunkát írt E.C. William életéről: „…az egyetemen tanítják a tömegkultúra kialakulását, a nagyáruházak sorát 1929-ben indítják Amerikából, a papírkötéses könyveket meg szintén a ’20-as évekből, szintén Amerikából.

Cole mindezeket sokkal hamarabb megcsinálta, csak épp nem látunk rá Ausztráliára ennyire.” Úgyhogy már csak emiatt is érdemes elolvasni a regényt!