Főkép

Az első magyar kiadást jó húsz évvel korábban olvastam, és még jól emlékszem, micsoda hűha élményt jelentett a majd hétszáz oldalas történet. Viszont emlékeimben úgy maradt meg, mint egyetlen végtelenbe nyúló epikus menetelés, amit a malaz sereg hajt végre, miután kezdetét veszi az uralmuk elleni lázadás. Ennek fényében érthető, mennyire meglepődtem, amikor olvasás közben szembesültem azzal, mennyivel összetettebb, sokkal több szálat mozgat a sorozat második része – vagyis az emlékeim bizony némileg megkoptak két évtized alatt.

 

Persze az ellenséges környezetben való menetelés regényes ábrázolása nem újdonság, gondolok itt Xenophón klasszikusára (Anabaszisz), ami egy hasonló küzdelemről szól. Az ókori görögökkel ellentétben a malaz hetedik hadsereg és vikk csapatok nem csupán önmagukért harcolnak, hanem a velük tartó több tízezer menekültért. Ahogy haladunk előre az időben, egyre kaotikusabbá válik az útjuk, mintha végtelenített rajtaütések, csaták, ellentámadások ismétlődnének, ahol lassan már senki nem látja át a teljes képet (kivéve vezérüket, Sörénylőt), és minden megtett méterrel egyre kevesebb esélyük marad a túlélésre.

 

Másik szálon a Paran ház új tagjaival ismerkedünk meg, főként Feliszin fut be érdekes karriert, és talán az ő változik a legtöbbet, hiszen elkényeztetett nemeskisasszonyból viszontagságos utat tesz meg, mire a kötet végén elbúcsúzunk tőle. Véleményem szerint az ő sorsa, fejlődése a regény legjobban kidolgozott része.

 

Aztán itt van pár szereplő, akikkel már találkoztunk az előző, A Hold kertjei című részben (Kalam, Muzsikus, Krókusz, Apszalar) – és akik igyekeznek életben maradni ebben a megváltozott környezetben. No meg, folytatni eredeti küldetésüket, bár ennek pontos mibenlétével nem minden esetben ismertetnek meg bennünket.

 

Ha mindez nem lenne elég, felbukkan még pár új szereplő ­– például Ikárium és Mappo párosa –, hogy egy új dimenziót nyissanak a sorozatban, amikor megajándékoznak bennünket az évezredeken átívelő létezés problémáival.

 

Továbbra sem ajánlom azoknak Steven Erikson művét, akik könnyed nyári olvasmányra vágynak. A Halottasház kapuja nem annyira tömény, mint mondjuk a Kharkanasz-trilógia első kötete, mert nincs benne annyi moralizálás, okosság, de az összetett cselekmény, a nagyszámú szereplőgárda önmagában kihívást jelent. Aztán tele van eredeti ötlettel (és nem csak a fajok sokféleségére gondolok), mint amilyen például a s”okfelek, vagy Tremorlor puszta léte. Időnként muszáj szünetet tartani az olvasásban, és végiggondolni, mi is történt, hol vagyunk, mit talált ki már megint a szerző.

 

Nagyon tetszik a karakterek kidolgozottsága, a fontosabb szereplők sokrétű motivációkkal bírnak, céljaik és tetteik miatt néha inkább a szürke zónába tévednek, és szemlátomást nem foglalkoznak a jó és a rossz meghatározásával. Inkább a túléléssel, és ennek érdekében időnként kifejezetten emberi módon cselekszenek. Meghökkentő volt látni a lázadás kíméletlenségét, az etnikai tisztogatást, aminek mértékét elsőre nem fogtam fel.

 

Persze nemcsak a szereplőkre, hanem a világra is nagy gondot fordított Steven Erikson, ahogy bejárjuk a sivatagot, homokon kívül utakat, romvárosokat és egyéb látnivalókat találunk, mindennek saját története van, miként az emberiség előtti fajok sem csak biodíszletként említődnek meg, sorsuk legalább annyira érdekes, mint a később érkezett embereké – kivéve, amikor annyira régen tűntek el, hogy mára nem többek neveknél. Mindezen túl még az is igaz, hogy ez még csak a második kötet a sorozatban, és ugyan érezhető Erikson írástechnikai, karakterábrázolási fejlődése, de úgy vélem, még fejlődni fog.

 

Azt mondom, hogy Steven Eriksont a történetszövés bonyolultsága, a megalkotott világ átgondoltsága és kidolgozottsága (mágia!), a karakterek összetettsége, és végezetül az egész sorozat mélysége emeli az átlag fantasy írók fölé, a sorozatot pedig a kötelezően ajánlott művek közé.