Főkép

Ahogy az elmúlt évek során a szépirodalmon belül az autófikció, úgy a zsánerirodalmon (sci-fi, thriller) belül az öko-regények váltak uralkodóvá. Lehet őket szeretni és nem szeretni, de az biztos, hogy megkerülhetetlenek. Természetesen egy ilyen dömping során találkozhatunk jobb és a rosszabb kötetekkel, ám én most szerencsére egy jobbat szeretnék bemutatni nektek.

 

Az amerikai Ray Nayler mielőtt megírta volna az óriási sikert arató első kötetét, Az óceán szemét, különböző tudományos-környezetvédelmi missziók során bejárta a világot, így első kézből szerezhetett információkat az egzotikus élővilágról, illetve az ezt tönkretenni igyekvő multinacionális vállalatokról. Sok egyéb mellett ez a két téma is központi szerepet kap ebben a majd' 400 oldalas regényben, amely - a fülszöveg szerint - főleg arról szól, ahogy az emberiség felveszi a kapcsolatot egy intelligens és saját kultúrával rendelkező polipfajjal.

 

Azt rögtön előrebocsájtom, hogy aki emiatt venné kézbe ezt a kötetet, az könnyen csalódhat, hiszen ez a sokat feldolgozott téma (az emberi és egy nem emberi faj találkozása) viszonylag marginális szerepet kap a műben, ám cserében rengeteget gondolkodnivalót kapunk arról, hogy például mi nevezhető öntudatnak és ez miben nyilvánul meg, hol húzódnak a kommunikáció határai, illetve hová vezethet a technikai fejlődés.

 

A pár évtizeddel későbbi jövőben játszódó történet több szálon mozog, de talán a legfontosabb szereplője az a vietnámi Ha doktornő, aki szakterülete a fajok közti kommunikáció, és szerencsére bőségesen vannak tapasztalatai a polipokat illetően is. Őt kéri fel szakértőként egy rejtélyes multinacionális konszern, ami kisajátított magának egy aprócska szigetcsoportot, amelynek vizeiben ez az állítólagos szuperintelligens faj lakozik. A feladat nagy, és ráadásul nem is igazán van segítség, hiszen a szigeten rajta kívül mindössze egy, az angolt nem beszélő és egy gyatra fordítóprogramot használó zsoldos, illetve a világ első valódi androidja, az embereknél valószínűleg jóval okosabb Evrim található. Ahogy sejthető, már e furcsa trió tagjai között sem zökkenőmentes a kommunikáció, amit csak tetéz, hogy az újonnan felfedezett lények nyelve is olyan távol áll az emberitől, amennyire csak lehetséges.

 

De ezenkívül olvashatunk még egy fiatal tatár hackerről, akit egy másik rejtélyes szervezet bérel fel arra, hogy megtalálja egy neurális rendszer gyenge pontjait, illetve egy modern, MI által vezérelt rabszolgahajóról, amely különböző helyekről elrabolt embereket munkára kényszerítve (hiába, az ember mégiscsak olcsóbb, mint a robotok) rabolja le az óceánok még megmaradt élővilágát. Nayler ügyesen keveri a kártyákat, így csak viszonylag későn állnak össze a szálak, és ennek révén bőségesen van ideje arra, hogy elmélkedjen az emberi faj világot pusztító és a világot jobbá tevő oldaláról, a környezeti értékeket semmibe vevő rablókapitalizmusról, az emberi kapcsolatok erodálódásáról, na meg persze arról is, hogy miként épülhetne fel a szuperintelligens polipok társadalma.

 

Ahogy látható, rengeteg téma lett okosan kibontva ebben a regényben, ráadásul úgy, hogy a nem túl acélos történet is rejteget pár nem várt fordulatot, így az egyedüli negatívum, amit ki tudnék emelni a kötet kapcsán, az az elbeszélésmód és a leírások egyszerűsége, valamint egyes karakterek viszonylagos sekélyessége. De ezzel együtt is egy jól sikerült és fontos kötetnek tartom Nayler alkotását, amely azt hiszem, utat fog találni magának az olvasókhoz.