Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja 6.

Folytatódik az eredetileg 1974-től két évtizeden át megjelent Conan képregénysorozat. Ez a kötet is olyan súlyos, hogy akár fegyverként is használható, a hat részt együtt felemelni pedig már-már a címbéli barbár erejét igénylő feladat.

Roy Thomas anno a Marvel főszerkesztője volt, bár relatív, hogy ez jelent-e bármit konkrétan a Conan kegyetlen kardja sorozatra nézve, minthogy Conan nem szuperhős – vagy ha az, hát annak elég sajátos. Bár tény, hogy erő, izmok és az ellenfelekkel szembeni hatékonyság terén szuperhősnek nevezhető. Akárhogy is, Thomas az elvárható minőségben és szöveghűséggel írta át az elképzelt ókorban játszódó fantasy történeteket képregényre. Más kérdés, hogy ebben a kötetben már nem szerepel a Conan alakját megalkotó Robert E. Howardtól származó írás feldolgozása. Anno, ifjú fejjel, megpróbálkoztam L. Sprague de Camp és Lin Carter valamelyik post-howardi Conan regényével, és még az akkori lelkesedésem (illetve a kritikai érzékem fejletlensége) mellett is arra jutottam, hogy ez rém gyenge. Márpedig a CKK6 az ő egyik regényüket (Conan, a kalóz) dolgozza fel több fejezetben, illetve a maradék is kettejük műve. S valóban van számos olyan részlete ezeknek a sztoriknak, melyek Howardnál biztos nem fordultak volna elő. Nem is csak, hogy Conan nem mondott volna ilyet vagy tett volna olyat, de a cselekményvezetés, s még inkább: az atmoszféra is egészen más szint, mint nála. Ám az, hogy Howard máig izgalmasnak és lebilincselő hangulatúnak ható novelláihoz nem foghatók a páros írásai, nem jelenti azt, hogy Roy Thomas és rajzolói (élükön a felülmúlhatatlan John Buscemával) nem tudtak látványos, olvasmányos, élvezetes képregényeket kerekíteni belőlük. De, tudtak.

Ám így ennek a kötetnek a legnagyobb erénye a grafikai oldal. A korábbiak is javarészt remekművek voltak; ez tényleg a képregény médiumának (egyik) aranykora volt. De itt az átlag fantasyk szintjére süllyesztett történetek és párbeszédek miatt sem tudok haragudni, olyan magukkal ragadóak a képsorok. Ebben Tony DeZuniga és Ernie Colon kezemunkája is benne van, és bár a képregény fekete-fehér, egyértelmű, hogy a két fantasy-festőóriás, Frank Fazetta és Boris Vallejo festményei is hatottak a sorozat stílusára. Ez utóbbi esetében nyilvánvaló, tekintve, hogy a CKK korai részeihez ő is festett borítóképeket, ám jelen kötetbe már nem került be munkája. De nem csak a csupa izom Conan és a többi szereplő (s pláne a látványos idomokkal felruházott női karakterek) terén tettek ki magukért a rajzolók (s hölgyből most a szokottnál is több van, tekintve, hogy az egyik fejezet az amazonok városában játszódik). A filmszerű beállítások, a látványos, dinamikus csatajelenetek, a remekül elkapott/visszaadott arckifejezések is kiemelik ezt a képregénysorozatot az átlagból – nem szólva a japán mangákhoz mérten jóval ritkább, de az ott tapasztalakhoz hasonlóan hangulatos tájképekről.

Az, hogy a de Camp-Carter páros igyekezett időrendben írni, folytatásokban gondolkodni, felépíteni Conan sztoriját, annyiból fura, ha ugyan nem erőltetett, hogy Howard eredeti novellái esetében ez kevésbé volt célkitűzés (noha az, hogy egyszer majd király lesz belőle, ott is sűrűn be volt lengetve). Nem igen rémlik, hogy ő pl. valaha leírt volna olyat, hogy Conan majd hogy megbánja adott tettét (egy következő részben). Persze írt ő is olyan novellákat, melyekben hősünk már idősödik (ami ebben a kötetben már konkrétabban is megjelenik), de valahogy az eredeti Conan történetek egyik vonzereje, erőssége is volt ez, hogy nem fűzte őket Howard mindenáron egy lineáris idővonalra – olyan következetes volt ebben, hogy de Camp és Carter logikai botlásai annál inkább zavaróak ebben az elvileg történetről történetre építkező felfogásban írt sztorivonalban. Howard szabadra eresztett fantáziával alkotta meg az írott történelem előtti, ám rendkívül színes világát. Nem határozta meg a mágia szabályait, viszont hátborzongatóan természetfelettinek írta le azt. Ezek ketten viszont a meglévő sztorikat próbálják összekötni, és bár ők sem írtak szabálykönyvet a Conan által úgy rühellt varázshasználóknak, de végtelenül röhejes pl., ahogy ebben a kötetben XY nagy mágus lelécel a harc sűrűjéből. Nem mondom, hogy deus ex machina módra, elvégre varázsló, aki csuda dolgokra képes, mégsincs olyan tartása, súlya az ő karakterének sem, mint Howardnál lett volna. És így tovább.

De mondom még egyszer, a képi megvalósítás annyira erős, hogy fel sem merül bennem, hogy abbahagyjam a sorozatot. Remélem, senkiben, s a Fumax eljuthat vele a legvégéig!