Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák

Gimesi Dóra új mesekönyve a Városligetben játszódik, és ennél szebb emléket aligha lehetne állítani az egyik főszereplőjének, a nyárfának, melyet százhuszonhárom éves korában vágtak ki a Liget átépítése miatt. A fa oly sok mindent látott élete során, lett volna mit mesélnie. S ez a könyv pontosan ezt teszi, és a gazdagon illusztrált 56 oldal néhány rövid fejezetébe valahogy annyi élet, annyi történelem, annyi emberség fért, hogy aki csak elolvassa, kincsként fogja majd őrizni, s adja tovább a gyerekeinek. Ha van még egy cseppnyi igazság a világon (melyben kivághatnak egy ilyen fát, noha egészséges volt még), akkor így lesz.

Alíz és Dédi egy nap lesétálnak a Damjanich utcában álló házukból a Városligetbe, hogy megnézzék a kivágott fa tönkjét. Dédi egy igazi karakter, aki nem csupán mindig elegáns, sokat látott-tapasztalt, bölcs idős asszony, de egynémely varázslatos titkok tudója is: megmutatja Alíznak, hogy lehet a fatönk évgyűrűi segítségével visszautazni a múltba. Az egyes fejezetekben családjuk, illetve Magyarország egy-egy sorsfordító pillanatába kerülünk vissza kettőjükkel, melyek ott, a Ligetben estek meg.

Annyi minden van, amit egyszerűen muszáj leírnom erről a könyvről, amit muszáj dicsérnem. Hogy Gimesi Dóra néhány finom, mégis keresetlenül őszinte mondatában többet mesél, mint sok nagyregény. Hogy a történelmi pillanatokban is képes az emberit, sőt a hétköznapit mutatni. Hogy olyan, minden bizonnyal generációkon át örökölt humora van mindemellé, ami végképp hitelessé teszi, amiről mesél. Hogy mindezek mellett mégis minden egyes oldal olyan szívszorítóan szép és megindító. Vagy hogy az ezer közül is felismerhető, egyedi stílussal bíró Rofusz Kinga festményei már színvilágukkal is üzennek, s mindben van valami álomszerű, sajátos plusz dimenziót adva ezzel a szövegnek, mely egyszerre mesés és valós. Vagy hogy igen, ezt a könyvet szívesen odaajándékoznám minden budapestinek, minden magyarnak akár, mert politikától mentesen valami esszenciálisat ad át, valamit, ami törékeny, ritka tünemény a mai közéletben, miközben olyan végtelenül egyszerű és alapvető, hogy magától értetődően miénk, akik történetesen pont ebbe a népbe, ebbe az országba születtünk.

De ezekkel már a nagy szavak vidékére léptem, a túlmagyarázáséba, miközben pont attól is olyan szerethető ez a könyv, hogy amilyen fajsúlyos történeteket mesél el, olyan könnyed és természetes is. Pont olyan, amilyen az, ha nagyszülők beszélgetnek az unokáikkal.