Kántor Mihály: Magyar Rocktörténet ’80-’90

Megérkezett a Magyar Rocktörténet képregény második kötete. Ráadásul a díszdobozos limitált kiadást kaptam belőle, amely egyszerűen káprázatosan néz ki (s extraként van benne néhány oldalnyi szkeccs, egyes oldalak / képek korai változatai). Már pusztán az igényes kivitelezés miatt is érdemes megvennie minden képregényrajongónak.

Maradt a ’60-as és ’70-es évekről szóló első kötetben megalapozott koncepció, vagyis hogy mindegyik évtizedet más-más rajzoló illusztrálta. Így, hogy már egyben megvan mindkét kötet, még inkább érződnek ennek előnyei – a változatosság ugyanis itt tényleg gyönyörködtet, és ez a megoldás bőven ad teret a kreativitásnak. Az engem kissé a Rejtő-képregények stílusát idézően humorosabb, de részletes képeket rajzoló Haragos Péter, illetve a feketét sötétlilára cserélő, stílusában talán a művészibb, de humort is ismerő európai- illetve amerikai képregényekre emlékeztető Felvidéki Miklós is egyedi felfogásban rajzolt, az emblematikus valós-, illetve a képregény háttérsztorija kedvéért kitalált szereplőket egyaránt felismerhetően, karakteresen, mégis egymástól eltérő módon ábrázolva. Ahogy az első kötetnél, úgy itt is számos olyan képkockát találunk, melyet érdemes akár nagyítóval is megnézni, rengeteg apró részlet szolgálja a minél hitelesebb múltidézést.

De, talán mert az első kötetben bemutatott korszakban még nem éltem vagy még nem hallgattam olyan fanatikusan zenét, mint a második rész két évtizedében, most úgy találtam, van, ami fájón kimaradt. Az objektivitásra törekvés jobbára megmaradt, a nyitottság is a rock szélesebb értelmezésében (így most is bőven befértek olyan, a magyar könnyűzene szempontjából fontos előadók, akik a szűkebben értelmezett rock kategóriájába már nem illenének), ahogy az ítélkezést is jobbára elkerülték az alkotók. És érthető, hogy amilyen gazdag volt e két évtized hazai rockszíntere, sokakat csak megemlíteni lehetett – de vannak itt olyanok, akik ahhoz képest, amit valójában letettek arra a bizonyos asztalra, sokkal több teret kapnak, míg mások, akik viszont valóban fontos szereplők és tömegek kedvencei voltak, meg sem említődnek. Nem sokan – de pl. a Másfél, az F.O. System, a Trottel, a P.Box vagy a Black-out azért beleférhetett volna. A metallal meg ahogy bánik a képregény… Az egyrészt nagyon durván emlékeztet gyermekkorom meghatározó képregénykötetére, a Magyar Rocktörténet alkotóira is bevallottan hatással bíró Képregényes rocktörténet-re, Serge Dutfoy, Dominique Farran és Michael Sadler művére, melyben pont ugyanilyen barbár hordáknak (északi isteneknek és egyéb, sztereotip módokon) ábrázolják a heavy metal művelőit. Másrészt itt érzem igazán, lévén annak a szubkultúrának tagja, hogy mennyi minden kimaradt. Erre számítottam is, hiszen nem várható el egy mégily alapos és kimunkált képregénytől sem, hogy mindenkit belevegyen, aki underground szinten előrébb vitte adott zenei irányzat ügyét. De látnivaló, hogy pl. az alternatív rock terén jóval tájékozottabb a szerző – vagy szimplán csak azt jobban szereti. Egyfelől bocsánatos bűn, teljesen megértem, másfelől nekem ezen a ponton veszített hiteléből a képregény. Erről ehelyt ennyit.

Az első részben megismert fiktív szereplő, Pallaghy Karcsi története is folytatódik, ő itt már meglett ember, aki a ’80-as években a mindenható Hungaroton lemezcégnél dolgozik, s az ún. rendszerváltást követően is marad zeneközelben, olyannyira, hogy még stúdiót is nyit régi spanjával. Közben, a zene mellett, történnek vele mindenféle dolgok, amelyek egy korosodó magyar férfivel bármikor megtörténhetnek, de mire a képregény végére érünk, s gyakorlatilag látunk egy teljes életutat, már nem is mondanám klisésnek az ő sztoriját (ahogy az első kötetnél említettem), pedig az, s mégis: valósnak ható, kerek egész.

A képregény két részes, itt véget is ért, s nem mellesleg sajnos ez volt az itt művészeti vezetőként dolgozó, egyébként hazánk egyik legkiválóbb képregényeseként ismert, túlságosan korán elhunyt Futaki Attila egyik utolsó munkája. Nem tudom, nélküle lehet-e folytatni, illetve gondolom, hogy egyelőre nincs tervben, bár nyilván lenne mit mondani az azóta eltelt évtizedekről is. Még akkor is, ha a 2000-es évekkel és az internet elterjedésével nagyon megváltozott minden, így a rockzene terepe, körülményei, közönsége (stb.) is.