Főkép

Cselőtei Zsófia Olga könyve igazi kincs, olyan, mintha megtalálnék egy régi könyvet, mely még gyermekkoromban elveszett és azóta is hiányzott. Elbűvölő, varázslatos kis kötet, mely szavak nélkül mesél el egy történetet, melynek főszereplője a címlapon is látható kis bohóc.

 

Az illusztrációk egészen sajátos stílusa és atmoszférája önmagában elég, hogy magával ragadja az olvasót. A visszafogott, mégis oly erős színek, az apró, rejtett részletek, a fura figurák, legyenek bár tanoncok vagy tanárok, akik felbukkannak a címbéli cirkusztanodában – annyi minden van itt, amit olvasni lehet, amin el lehet gondolkodni. De ha csak átlapozza az ember, akkor is megérinti, lebilincseli a mese. Melynek alaptörténete végtelenül egyszerű: a kis bohóc hiába próbálkozik a különféle mutatványokkal, egyiket sem sikerül véghezvinnie, mígnem… Igen, ez a 40 oldal akár tanmesének is nevezhető, kitartásról, nehézségekről, arról, hogy ki-ki megtalálhatja végül a maga helyét. Inspiráló, megindító, lelkesítő, a borongós-komor színek és oldalak dacára is. Ha mosolyt, ha könnyet: valami valódi érzést, igazi hatást bizonyosan kivált az olvasóból. De nem is csak a „miről szól” az érdekes itt, a „hogyan meséli el” ugyanolyan fontos. Ez a könyvecske egyszerre tud giccs-mentesen kedves és félelmetes lenni. Az pedig külön bravúr ebben a valódi mágiával, nem puszta szemfényvesztéssel és bűvésztrükkel írt-rajzolt kicsi mesében, hogy képes a cirkuszt és annak minden jellegzetes elemét a közeg sztereotip részletein túllépve vagy azokat szinte megújító színben-fényben ábrázolni. Hogy példát is mondjak: a bűvésztanonc egy fehér nyúl, és ez szinte adja magát, mégis Cselőtei Zsófia Olga az, aki megrajzolta-elmesélte, s mindezt bájosan, varázsosan és természetes könnyedséggel.

 

Bár a szárnyaló képzeletből született illusztrációknak vannak magyar rokonai is, elég Rofusz Kinga műveire utalnom (s neki van hasonlóan írott szöveg nélküli könyve is), hangulat, képi világ, meseszövés terén leginkább talán Shaun Tan jut róla eszembe. Tőle csupán az Érkezés jelent meg „magyarul”, a POKET Zsebkönyvek aprócska kiadásában – miközben eredetiben kb. A/4-es méretű kötetről van szó. Nos, Zsófia Olga könyve amolyan közepes, elkél hozzá, pláne az apró részletekhez akár a nagyító is, s ez csak erősíti az élményt – de a képek annyira jók, hogy nem hogy egy szobát, de akár egy teljes épületet is el tudnék képzelni ezekkel a falakon, vagy akár ezek alapján berendezve.

 

S ha erre kevés is az esély, az is valami, hogy a kötetet jelölték a 2024-es Alfabéta-díjra, KÉP-NOVELLA kategóriában (melyben a szerzőnő egy másik műve is szerepel, a Radics Mártonnal közösen szerzett Az utolsó járat az Átváltozások 1. című kötetből). Remélem, megkapja ezt a díjat, és azt a figyelmet, amelyet megérdemel. Mert ez a könyv kézzelfoghatóan és elvarázsolt módra egyaránt visszaad valamit abból az élményből is, hogy milyen volt gyermekként képes mesekönyveket lapozgatni.