Főkép

Bill Evans szaxofonos nevének kiejtésekor a jazzben kevésbé tájékozottaknak automatikusan először a nagyszerű és azonos nevű, idő előtt, 1980-ban elhunyt zongorista ugrik be elsőre, főként akkor, ha nem követik eléggé a már (vár)bazári helyszíneken is, feltehetően közpénzen fellépő, temérdek nagyságot Mandoki körül legnagyobb nemzeti ünnepünkön, évről évre. Az a felállás, amivel viszont most saját zenekarával Budapestre látogatott a művész, először elég kíváncsivá tett, hogy egyszer végre meghallgassam a jazz-rock egyik nagyságát. A szerzett benyomások a lelkes közönség ellenére is picit vegyesek.

 

Óriási energiák áramlanak felénk a színpadról a kezdés pillanatától kezdődően: John Medeski orgonán és Rhodes-on lehengerlő, mint minden alkalommal. Minden egyes témában élvezet hallgatni a szólóit trióban, Jaco Pastorius fiának, Felixnek és a dobos Keith Carlock társaságában. Medeski a kromatika, de talán leginkább az időérzék nagymestere: játékára mindig igaznak bizonyul az a közhely, hogy „if the time is good, you can play anything”. És tényleg, ha csak véletlenszerűen üti a hangokat egy-egy improvizáció közben, az is pont ugyanolyan jól szól, mint a leginkább kimunkált hangsorai.

 

Pastorius is remek, és „a vér nem válik vízzé”, hogy egy másik, talán ismertebb közhelyet idézzek. Persze Felix már hathúros, bundos basszusgitáron játszik négyhúros ’fretless’ helyett – végül is tényleg szimpatikusabb, ha a saját útját járja, és arról sem tehet, hogy rendkívül hasonlít is az arca a papáéra. Ami már egy kicsit meglepőbb, hogy a nyelvöltögető gesztusait is átveszi Jacotól. Viszont amit az ikonikus Continuum-al csinálnak – popposítják, rockosítják –, egyrészt izgalmas, másrészt illik is a bandához: mindenben a legjobb a régi, picit már közhelyes.

 

Ugyanis minden, ami eredeti, az egyszem és tényleg zseniális Medeski-t leszámítva, ideje múltan szól, kezdve Bill Evans jazz-rock fúziós hangzását és témáit, amit függetlenül attól, hogy egy macskájához írt vagy kubai zenészek tiszteletére, a kilencvenes évek elejének hangzását, néha még annál is korábbi zsarus filmek, amerikai nagyvárosi látképének aláfestő zenéjét juttatja eszünkbe. Bár sokszor remek és mindig ízléses, amiket fúj, valahogy a mondanivaló teljesen hiányzik.

 

És ehhez a hiányhoz tökéletesen illeszkedik a dobmagazinok címlapsztárja, Sting és Dan Steely dobosa – többek között –, aki úgy fél a szünetektől vagy a csendtől, mint gyermek a sötéttől. Panelekben gondolkozva dobol, az említett művészek mögött bizonyára túl sok, amit tud, ezért is érezzük néha mintha most mindent kiadna magából, amit session muzsikusként nem tehet meg – néha még Evansot is úgy hallgatjuk, mintha egy-egy szólója az „English Man in New York” kiterjesztett szaxofonbetétje lenne. Carlock nagyszerű, valójában változatos és ötletes módon variálja az egyes darabokhoz illesztett paneljeit, de amikor az egyik ilyen kis díszítésnél még Cyndi Lauper nyolcvanasévekbeli slágerének dobgépe is beugrik passzív memóriánkból, akkor határozottan elfáradunk ettől az időutazástól.

 

Apropó közpénz: a Budapestet dicsérő művész elsüt egy gyenge poént arról, hogy ők ingyen lépnek fel, csak az utazás élménye miatt zenélnek. Háááát... mindenesetre furi humorérzék. Reméljük, hogy idén augusztusban tényleg csak a repülőjegyét fizetik ki neki és a többit pedig ennek a remek fesztiválnak a támogatására utalják, mivel a JazzFest Budapest komoly értéket termet a sajátos sokszínűségével: végeláthatatlan programok, nemzetközi és hazai művészek közti együttműködések szövik át a fesztivált, ami tényleg jelen idejű kulturális értékeket teremt – szerencsére ezt az NKA már felismerte –, és amelynek programjában még egy ilyen időgép, mint a Vansband is elfér.

 

Bill Evans – szaxofon

John Medeski – orgona, Rhodes

Felix Pastorius – basszusgitár

Keith Carlock – dobok