Főkép

Te jó ég, ez már a 25. kötete a sorozatnak! Amikor 2006-ban megjelent az első rész (amiről akkor Roboz Gábor írt ajánlót), nem gondoltam bele, mi minden vár ránk. Most, majd húsz évvel később (ezt azért fájdalmas leírni), hála az isteneknek, még mindig velünk van nyúl testőrünk magyarítása – ez azért elég nagy szó a mai világban. Főként azért, mert ez se nem szuperhősös képregény, se nem manga, és az egyedi történetek csak kivételes esetekben tudják tartósan lekötni az olvasók figyelmét. Legalábbis nálunk, Magyarországon (kivételként Lucky Luke és Asterix jut szembe, megszűnésre példaként meg Tintint és Dragonerot említem).

 

A kerek évforduló kapcsán nem csak az aktuális megjelenésről elmélkedem, hanem egyfajta visszatekintésként megpróbálom összeszedni, rendszerezni, miért tartom ennyi év után is érdekesnek, izgalmasnak a sorozatot. Ami időközben rendesen kinőtte magát – angol nyelven legalábbis –, hiszen kalandozott már az űrben (Space Usagi), találkozott teknősökkel (Teenage Mutant Ninja Turtles) és voltak egyéb, jelen sorozaton kívüli történetei is (Usagi Yojimbo: Yokai, Usagi Yojimbo: Senso). Ez a felsorolás csupán jelzi a karakterben rejlő lehetőségeket, illetve Stan Sakai sokoldalúságát.

 

Ha úgy tekintem, akkor ez gyakorlatilag egy végtelenített tanmese, ami a japán bushidó szellemiségét magyarázza el újra és újra rövid történetekkel. Az sem rossz megfejtés, ha a westernek hőseihez hasonlítjuk Usagit, hiszen többnyire a semmiből jön, jelenléte, tettei eredményeként helyreáll a rend, és miután bevégezte dolgát, eltűnik a helyi közösség szeme elől.

 

Minden kötetben rövid novellákat találunk, melyek önállóan is megállják a helyüket, de aki hozzám hasonlóan minden megjelenést elolvasott magyarul, annak lassan összeáll egy nagyméretű tabló, számos mellék és főszereplővel, azok múltjával, jelenével, egymás közötti viszonyrendszerükkel. Szövetségek és ármánykodások formálódnak, gonosz lények szövögetik terveiket a háttérben, s gyakran természetfeletti teremtények jelentenek kihívást hőseinknek.

 

Sakai nem egy félistent alkotott, hanem egy hétköznapi nyulat/embert, aki tisztában van képességeivel, egyáltalán nem legyőzhetetlen, időnként hibázik, rosszul ítéli meg a helyzetet, néha becsapják, néha fájdalmas döntéseket kell meghoznia – de mindig igyekszik a bushidó szellemében élni, elvégre szamuráj volt, és most hiába roninként járja az országot, csak az urát vesztette el, nem az elveit, vagy a humorérzékét.

 

Sakai ennyi év alatt sem veszített mesélői képességéből, ezek a történetek kellőképpen változatosak, hősi és vicces egyaránt van köztük, miként a tragédia és az öröm sem hiányzik. Időnként tetten érhető a rajzokat megelőző háttérkutatás (például a tengeri algás sztori esetében), máskor meg saját kútfőből dolgozik – a végeredmény ugyanaz, egyenletes színvonal, és olyan történetek, amelyeket nyugodt lélekkel adhatunk kisiskolások és nyugdíjasok kezébe. Mindez annak ellenére igaz, hogy nem spórolt a harcjelenetekkel, halállal, de ezek nem ijesztőek, köszönhetően a rajzstílusnak.

 

Ez a képregény fekete-fehérben született, és szerintem nem is állna jól neki a színezés. Jól átgondolt panelek viszik előre a cselekményt, engem általában rajzfilmre emlékeztetnek a képek. A hangsúly a szereplőkön van, de természetesen a háttéren sem spórolt a rajzoló. Azt pedig a mai napig élvezem, ahogy a statiszták halálát ábrázolja – egyszerű, de nagyszerű megoldás.

 

Ha nem érdekel a szamuráj erkölcskódexként tekinthető bushidó, akkor sem maradunk mögöttes tartalom, üzenet nélkül, hiszen Usagi nem csupán saját szabadságát propagálja a maga módján, hanem a kétkezi munka és a család tisztelete mellett is leteszi a voksát. Preferálja az olyan tulajdonságokat, mint a hűség és önfeláldozás, vagyis a kötelességek teljesítését – még akkor is, ha ez fájdalmas az egyén számára. Mindezeken túl nyúl testőrünk még a szerénység és a segítőkészség erényével is rendelkezik. Nála ez jóval többet jelent a bushidónál, mert miközben betartja azt, megmarad embernek, akarom mondani nyúlnak, miként az „Egy téli nap képei” című történet végén újra bebizonyosodik.

 

Visszatekintve az eddigit 25 kötetre, nem tudnék olyat megnevezni, amelyik gyengének számítana. Van viszont pár, amelyik egyértelműen csúcspontoknak számítanak. Ilyen A kard 2. (Usagi 15. kötet), vagy A párbaj (Usagi 17. kötet). Úgy sejtem, a jövőben lesz még hasonló élményben részünk, én mindenesetre nagyon várom a 28-as sorszámú Red Scorpion című kiadványt.

 

A mostani kötetben felbukkan pár régi ismerős (Gen, Csizu), de ezúttal nem egy összefüggő mesét kapunk, hanem egymással össze nem függő rövid sztorikat. Nekem legjobban a „Szaja” (Kardhüvely) című tetszett, mert a szememben ez testesíti meg a bushidó lényegét – ami nyilvánvalóan nem az agyatlan öldöklés. Azt meg eddig is tudtam, hogy a fejvadász Gent nem csupán egoista, anyagias jelleme határozza meg, van ott helye még más érzésnek is (A törvényenkívüli). A japán gondolkodásmód miénktől eltérő mivoltára meg jó példa „Az erőd”, aminek teljes megértéséhez, vagyis mi és miért történik, nem biztos, hogy egy alakom elegendő.

 

Mindent figyelembe véve ez egy szokás szerint remek Usagi gyűjtemény, amit mind az új, mind a régi rajongók szeretni fognak.