Főkép

Philip Kindred Dick (1928–1982) az egyik legnagyobb hatású sci-fi író volt, akinek írásai máig befolyással vannak az irányzatra – pláne mivel számos elemük mintha valóra vált volna az utóbbi években. A kozmosz bábjai korai regénye, és nem tartozik a legjobbjai közé. Mégis jó, hogy az Agave újra kiadta, különösen, hogy Pék Zoltán új, értő fordításában.

 

Nem csak azért jó ez, mert ott a helye a polcon, hanem mert amilyen tipikus PDK-mű, annyira egyedi is bizonyos szempontból. Dick sosem volt kimondottan erős a tudományos fantasztikum tudományos oldalában, már ami a kézzel fogható, fizikai, legalább valóságosnak elképzelhető vonulatot illeti. Elméleteit, még a legőrültebbet is, azonban tudományos aprólékossággal építette fel. Ám jelen rövid regény nem is próbál tudományosnak látszani, sőt, meglepő módon még némi Lovecraft-hatást is felfedezni vélek benne, már ami az Univerzum és az abban ténykedő erők mérhetetlen, ép ésszel felfoghatatlan, borzalmas voltát illeti.

 

A történet főszereplője, Ted Barton 18 hosszú év után tér vissza Millgate-be, a kisvárosba, ahol született. És ahol döbbenetére semmi sem úgy van, ahogy emlékezett rá. Nem abban az értelemben, hogy felnőtt, és ebből a perspektívából minden kicsinek látszik, hanem konkrétan egy utca, egy épület sincs a helyén, egy ismerős emberrel sem találkozik. Hamarosan pedig arra is rá kell ébrednie, hogy ezt az új Millgate-et már elhagyni sem tudja. Kénytelen hát nyomozásba fogni, melynek már az elején rátalál a helyi lap egy régi számára, melyben az ő 18 évvel ezelőtti halálhírét olvashatja…

 

Ez így önmagában épp elég para, még ha Dick írásai hatására az olvasó általában amúgy is kénytelen feltenni a kérdést, hogy amit lát-hall-érzékel a világból, az valóság-e. Csakhogy Barton nyomozása olyan elképesztő, váratlan fordulatokat és felismeréseket hoz, melyek próbára teszik elméjének épségét (de a testit is). A végkifejlet aztán egész pozitív, már PKD-től, de akármilyen rövid is a regény, odáig kemény, nehéz és veszélyes út vezet.