Főkép

Vadadi Adrienn megannyi, óvodásoknak írt gyermekkönyv szerzője, ám új regénye kicsit idősebbeknek szól – mindkét főszereplője kilencéves. Hanem amiről mesél a könyv, arról sok felnőttnek is nehezére esik beszélnie, s már önmagában ezért is szívesen adnám a kezébe sok-sok családnak.

 

A címbéli Fa a világokat köti össze – azt, amiben mi élők élünk, és azt, ahova a holtak távoznak, s ahonnan, ha eljön az idejük, visszaszületnek. A regény tehát olyan felfogás, hitrendszer szerint mesél, mely nem egyezik pl. a kereszténységével (inkább egyes buddhista, illetve New Age tanok köszönnek benne vissza), mégis azt mondom, vallástól, hittől, meggyőződéstől függetlenül is érdemes elolvasnia bárkinek, aki találkozott már a gyásszal.

 

Pl. azért, mert nem is csak a gyászról szól, sőt. „Ideáti” főszereplője, Szille, alapvetően jó körülmények között él, mégis úgy érzi, családjában egyedül Imre papa érti meg őt. Vele tud jókat beszélgetni, a többiekkel (és az iskolában is) bőven van konliktusa. Csak ez úgy van, hogy ami a többieknek furcsa, az annak, akit furcsának találnak, éppenséggel normálisnak hathat. Vagy így is mondhatjuk: meggebedhet akár, de akkor sem tud másmilyen lenni. S nagy áldás, hogy Szille nem teljesen magányos, így nagyapjával tud beszélgetni olyan dolgokról is, amelyek bizonyára mindenkit foglalkoztatnak, ám annál kevesebben tudnak róla beszélni.

 

Dió, aki viszont Valaholban lakik, végképp magányos. A lillék között rajta kívül senki sincs, aki egyedül maradna, miután megérkezik oda, a másvilágra, és hiába van sok társa, hiába egyengetnék többen is az útját, egyszerűen képtelen úgy fejlődni, ahogy odaát a lelkek: tanulni az előző élet tapasztalataiból, s azok alapján felkészülni a következőre…

 

Már eddig is túl sok mindent árultam el a regényről, ami hiába rövid, mégis sokkal több van benne a fentieknél is. Kalandok, izgalmak, megoldásra váró problémák, feloldásra váró konfliktusok. Egy családi titok, mely kibeszéletlenül marad sok éven át, s rátelepszik minden érintettre. De még egy aranyos kutya is, s még sorolhatnám.

 

És ott vannak Fodor Katalin nosztalgikus hangulatú, egész oldalas, fekete-fehér illusztráció, melyek nagyban erősítik a könyv atmoszféráját, és hiába hatnak elsőre komornak, valahogy oldják a fel-felfokozódó feszültséget – azt hiszem, részben azért, mert valahogy művésziek is.

 

Vadadi Adrienn nehéz témákhoz nyúlt, ráadásul felépített egy másik világot, annak mindenféle szabályával, környezetével, és tartottam tőle, hogy ilyen rövidebb terjedelemben ez nem tud eléggé kibontakozni, hogy erőltetett lesz. De a regény végére érve (miért tagadnám, meghatódva), úgy éreztem, hogy ez a történet így kerek, ahogy van. Szép és vigaszt ad, s nem talmit, mert ha netán nem is így lesz odaát, arra is emlékeztet, hogy amíg és amikor élünk, kell megtennünk, ami tőlünk telik. Erőt ad az elfogadáshoz – úgy az általában vett emberi élet, mint önmagunk kapcsán. Nem pusztán jó szándék mozgatja, de tényleg jót ad. S közben nem feledkezik meg arról, hogy történetként is olvasmányos legyen, a szereplők és a mese maga ne legyenek csupán díszletek, hogy elmondhassa általuk, amit akart.