Képregénysaláta: Mononeko, A nevető ember + 2

Péchane: Momoneko, a vak szamurájmacska

Az 52. Fővárosi Képregénybörzére jött ki ez a maga módján cuki kis képregényfüzet, a Péchane nevű francia alkotó műve. A füzet három kis történetet tartalmaz, melyekben hangutánzó szavakon túl nincs szöveg, kivéve a történetzáró távol-keleti idézetet, bölcsességet – melyet az adott történet a már említett „maga módján” illusztrál.

Momoneko, híven a szamurájok becsületkódexéhez, csak akkor veszi elő a kardját, ha helyre kell állítani a világban a rendet. Márpedig szemlátomást folyton beleköt valaki szegény vak macskába (minthogy vérdíjat tűzött ki a fejére a Sógunátus…), vagy pont ott van, amikor valaki mást érne sérelem, ő pedig, hiába, hogy nem lát, nyomban rendet is tesz. Nyissz-nyassz-puff. Ennél sokkal több időt nem fecsérel egyik gonosztevőre sem.

Ha ez önmagában nem lenne elég bizarr, még ott van Péchane rajzstílusa, mely a japán sumi-e technikára épül, de kever bele némi popkultúrális utalást illetve sok emberi arca fotókon alapul, azok leegyszerűsített verziója. S mindezt önti nyakon nem kevés borult humorral a szerző. Egészen elképesztő és egyedi képregény ez.

Alig Használt Képregények #6

Az Alig Használt Képregények antológia folyton változik, azonban a 6. szám esetében a leglátványosabb a változás. A füzet mérete nagyobb lett, ám az oldalszám (és ár) kevesebb, és színes oldalakból is jóval kevesebb került bele.

A koncepció most a horror: három magyar szerző egy-egy műve. A Blacklore manga-szerű képregényeiről is ismert Yumeno Masaru (aki amúgy egy fiatal borsodi képregényíró-rajzoló) itt is manga stílusban mesél Az átokról, ami elnyelte Kamamorit. A sztori jól ismert felütéssel kezdődik: erdőben eltévedő fiatalok végül rátalálnak egy elfeledett helyre (amit mondjuk pont kerestek, csak odajutni ért fel egy eltévedéssel), aztán ott leginkább Clive Barkerre (de akár Lovecraftra is) emlékeztető borzalmak következnek.

Csörnyei Márk kissé karikaturisztikus, és egy ponton mégis némi pirossal dekorált novellája után egész más szemmel néz majd az olvasó a hóemberekre. B.Blanch pedig folytatja a már közkedvelt Nevil kalandjait. A timburtoni külsejű, de az ő karaktereinél hatványokkal sátánibb gyerkőc két rövid epizódban művel ismét olyasmiket, amikre merészebb démonidézők gondolni is rettegnek.

Prim Dániel Attila: Blender – Az aprító #4

A Blender 4. fejezetének címe Visszafelé, és ezt egészen sajátosan értelmezi avagy alkalmazza. Ebben a részben a gore horror, szóval a mocskos, gyomorforgató fajta rémületkeltés még az eddigi Blender részekhez mérten is szintet lép, ugyanakkor a fejezet koncepciója hátborzongatóan erős és jól működik. A teljes kép még mindig csak dereng – lehet, jobb lett volna úgy olvasnom ezt a szériát, hogy megvárom a végét (avagy újraolvasni az egészet az elejétől, ha végre kijön a teljes sor). De minden fenntartásom és értetlenségem ellenére egyre inkább az az érzésem, hogy Prím Dániel Attila valami egészen különlegeset építget itt apránként.

A rajzok stílusa nekem továbbra is fura, függetlenül attól, hogy most épp Vajda Jules munkái. Az arc- illetve emberábrázolás különösen esetlegesnek-elnagyoltnak hat (ami még az aprító koncepcióhoz is kapcsolódhat…), ugyanakkor megvan ennek a maga hangulata, tökéletesen illeszkedik a betegebbnél betegebb fordulatokat vevő, mégis lassan felépülő történethez. Jöhet a következő!

Victor Hugo, Cs. Horváth Tibor, Korcsmáros Pál: A nevető ember

Victor Hugo sokszáz oldalas regénye eredetileg 1869-ben jelent meg. Cs. Horváth Tibor írta át ezt a hatalmas szöveget 1960-ban képregényre, s Korcsmáros Pál rajzolta meg, méghozzá (mint megannyi irodalmi klasszikus esetében) a Füles képregényújság felkérésére. Még gyerekkoromban olvastam először ezt a képregényt, és olyan megrázó volt, hogy máig emlékszem a hatására. Hugo története nem csak mérhetetlenül romantikus, de kalandoknak, borzalmaknak és tragédiáknak is bővében van, s persze szegény elcsúfított arcú, folyton vigyorgó Gwynplaine Korcsmáros-féle ábrázata is örökre belém égett.

De természetesen nem ő az egyetlen emlékezetes szereplő Hugo regényében, mely amolyan társadalmi tablóként is szolgál a maga korából – és leírhatom, bármily közhelyes is: manapság sem néz ki olyan nagyon máshogy az emberiség, mint ahogy az azt erősen bíráló francia szerző anno elmesélte.

Szemben a Rejtő-sorozat nagyalakú, keménytáblás újrakiadásaival, ez a kötet sajnos inkább füzet, kisebb méretű is, nem is színezték meg utólag (kivéve a borítót), de ezzel együtt is átjön a képregény illetve a történet átható atmoszférája, a cselekmény fordulatai és a szereplők megannyi arca. Nekem mondjuk már szemüveg kell, hogy kisilabizáljam Cs. Horváth Tibor apróbetűs, sűrű szövegét, de az egyszerre felemelő és megható „mese” megéri ezt a kis kényelmetlenséget.

Extraként a kötet végében olvashatunk egy esszét Kiss Ferenc tollából Hugo életéről, de A nevető ember képregényes utóéletéről is. Mi több, szóba kerül az egyik legsikeresebb Batman képregény is, melynek a főszereplője Joker, s mely innen vette címét is.