J. R. R. Tolkien: Númenor bukása

J.R.R. Tolkien életében mindössze A Hobbit és A Gyűrűk Ura trilógia jelent meg, az általa élete főművének tartott Szilmarilok csak halála után. De további évtizedek munkájába telt elsősorban az író legkisebb fiának, Christopernek, hogy a hagyatékban maradt irdatlan mennyiségű további írást, jegyzetet sajtó alá rendezze. Az ő 2020-ban bekövetkezett halála után pedig jelen kötet az első, melyet már nem ő szerkesztett.

Christopher Tolkien akadémikus alapossággal kezelte a szövegeket, jegyzetek miriádjaival ellátva azokat. Az ő módszeréhez mérten jelen kötetben Brian Sibley szerkesztő mintha igyekezett volna a kevésbé megrögzött rajongóknak is kedvezni. Jegyzetből itt is bőven van (s érdemes is odafigyelni rájuk, megannyi extra információt találni bennük), de a szöveg, az összes innen-onnan vett idézetével, változatával, vonatkozó levélrészletével együtt is gördülékenyebbnek hat, mint a Christopher Tolkien által szerkesztett, szigorúbb kötetek.

Sehol nem írják ugyan a könyvön, mégis meggyőződésem, hogy létrejöttének fő oka az AmazonPrime által forgatott A Hatalom Gyűrűi című tévésorozat, mely ugyanazon kort és eseményeket dolgozza fel, mint jelen kötet. Más kérdés, hogy a Tolkien örökösökkel kötött szerződésük egyszerre volt korlátozóan szigorú és mégis szabad kezet adó, tekintve, hogy míg Númenorról épp úgy olvashatunk a Szilmarilokban, a Befejezetlen regék-ben és a magyarul még csak részben elérhető Középfölde Históriája (The History of Middle-Earth) sorozatban, ahogy A Gyűrűk Ura Függelékeiben is – a filmesek csupán utóbbiból meríthettek. Viszont sokkal szabadabban értelmezhettek megannyi részletet (különösen időbeli távlatok és szereplők terén), amint az ebből a kötetből is kiviláglik.

Sibley, aki saját jogán is író, bár magyarul leginkább a GyU filmekhez írt filmkönyveit olvashattuk, összegyűjtötte a különféle, jellemzően már megjelent, kapcsolódó szövegeket a fent említett forrásokból, tett hozzá nem kevés magyarázatot, kiegészítést, szintén a tolkieni örökségre építve, és igyekezett ezeket időrendi (és amennyire lehetett, logikai) sorrendbe rendezve, olvasmányos formában közölni. Ez nyilván irdatlan munka lehetett, de saját szöveg így persze kevés szerepel tőle. Nekem egy ponton már túl sok a Christopher Tolkien szerkesztői munkáját méltató lelkendezés, más bajom nincs vele.

Merthogy akármennyi jegyzet, kiegészítés, magyarázat legyen is itt, a könyv gerincét mégiscsak az eredeti tolkieni szövegek adják, s azok, még a Númenor földrajzát és élővilágát bemutató részek is ugyanolyan varázslatosak, hangulatosak, mint gyakorlatilag minden, amit ez az ember valaha papírra vetett. Mai fejjel, ennyi év után is azt érzem, hogy fennkölt, régiesbe hajló stílusa ugyanúgy magával ragad, mint mikor először olvastam a regényeit. A hol tudományosabbnak vagy távolságtartónak ható, hol szépirodalmi igényű, hol egyértelműen lelkesedést, szeretetet árasztó részek egyaránt páratlan olvasmányélményt jelentenek.

Közismert, hogy Tolkien, aki civilben nyelvészprofesszor volt, egyúttal megannyi európai mítosz és legenda kiváló ismerője, azért kezdett bele nagyszabású történetfolyamába (s az ezzel járó világépítésbe és különféle nyelvek kitalálásába), mert fájón hiányolta, hogy szeretett Angliájának nincsenek igazán saját eredetmítoszai, miközben a különféle szomszédos népeknél fennmaradtak ezek. S míg a Szilmarilok eleje a világ teremtését meséli el, Númenor bukása az Atlantisz legendák egy tolkieni feldolgozása. A bibliai Özönvízhez hasonló kataklizmáig és annak további hatása előtt azonban megismerjük a tolkieni világban másodkornak nevezett korszakot, és azt, hogy a tündékkel kezdetben olyan közeli és jó viszonyt ápoló, nemes, nagy emberek hogyan és miért kapták ajándékul a Középföldétől nyugatra elhelyezkedő, csillag alakú szigetet, hogy uralkodtak ott az egymást követő királyok, s hogyan vetült rájuk aztán a Homály, melyet a Középföldére visszatérő Sauron bocsátott a szigetre (ahogy Középföldére is).

Ha nem is olyan egybefüggő és lineáris ez a történt, mint A Gyűrűk Ura, emlékezetes szereplőkből, izgalmas cselekményből itt sincs hiány. Sőt, aki A Gyűrűk Ura kapcsán úgy véli, Tolkien nem mutatta meg a valós életet, azt, hogy nem mindenki nemes és nagyszerű vagy ennek gyökeres ellentéte, az jelen kötet nyomán kénytelen lesz felülbírálni véleményét (különösen Aldarion és Erendis története miatt). A GyU kapcsán mindig a nemes hőstettekről van szó, meg hogy bizonyára az I. Világháborúban szerzett tapasztalatai hatottak Tolkien regényére, ám a númenoriakról írott történeteiből kiderül, hogy nagyon is jól ismerte ő az emberi lelket. Míg a GyU-ban csak néhány elbukó szereplővel találkozunk (s azok is jellemzően emberek), addig a Númenor bukásában egymást érik a sokszor már idegesítően önző, beképzelt, felfuvalkodott (és egyéb negatív jelzőkkel illethető), de nagyon is emberi ember szereplők.

Arról azonban, hogy Sauron mégis hogyan kovácsolta ki a Hatalom Gyűrűit, s hogyan oldotta meg, hogy kiossza mindenkinek, akinek szánta, itt sem tudunk meg minden. Ez pl. olyan pont, melyet az említett tévésorozat készítőinek jobbára maguknak kellett megoldaniuk.

Szemben azonban a tévésorozattal, melynek egyik fő látványtervezője John Howe festő volt, a Númenor bukását a másik (számomra A) legfőbb Tolkien-illusztrátor, Alan Lee illusztrálta. Megannyi hangulatos ceruzarajza díszíti a fejezeteket, de színes, egész oldalas festményből is jó néhány került a könyvbe. A tőle megszokott visszafogottsággal készültek ezek a képek is: a szereplőket gyakran csak a messzeségből látjuk, és elsősorban az adott esemény, cselekményszál és környezet hangulata, atmoszférája jelenik meg, olyan erővel és úgy, hogy minden kép tökéletesen illik a tolkieni írásokhoz.

De a magyar kiadás tipográfiája is gyönyörű. A fejezetcímeket kék színnel nyomták, de találunk pirossal írt szöveget is. De mindez együtt sem lenne elég, ha a fordítás gyenge volna, ám Bonácz Ágnes remek munkát végzett – mármint azok mellett, akik a magyarul már megjelent eredeti szövegeket fordították. Gyönyörű kiadvány ez, ott a helye minden Tolkien rajongó polcán.