Főkép

Bevallom nagyon régen, még 2011-ben olvastam Dmitry Glukhovsky első metró regényét, ezért sajnos már nem emlékszem tisztán minden részletre, csak a hűha élményre, mert azonnal magával ragadott ez a sci-fi. Remekül kitalált világba invitált a szerző, és a cselekményen kívül még gondolatokból sem volt hiány – nem csoda, hogy szerte a világon sikert aratott (az erről szóló ajánlóm erre olvasható).

 

A magyarul tavaly (2023-ban) megjelent képregény eredetileg 2019-ben, négy részre bontva került kiadásra, csupán 240 oldalon, illetve maga a sztori 226 oldalnyi terjedelmű, a többi lapot a ráadás, korai vázlatok és a képregényes verzió létrejöttének ismertetése tölti meg. Már ebből is látszik, hogy Peter Nuyten rajzoló kénytelen volt kihagyni részeket, és főként az általa kiválasztott szálakra koncentrált. Többek között kimaradnak a hosszabb monológok, mint például ez:

„Örültnek tartanak? Csakhogy maguk az igazi őrültek, meg az apáik és a gyerekeik! Nem volt-e vajon veszedelmes őrültség, kantárt vetve a természetre, leigázniuk az egész földet, habosra és inaszakadtáig hajszolni? Aztán pedig, a maguk és a magukhoz hasonlók iránti gyűlöletből arra törekedni, hogy visszavonhatatlanul leszámoljanak vele? Hol voltak, amikor a világ romba dőlt? Látták-e önök, hogy ez hogyan történt? Látták-e azt, amit én láttam? Az eget, amely előbb megolvadt, aztán pedig kőfelhők borították el? A fortyogó folyókat és tengereket, melyek elevenen megfőtt lényeket köptek ki a partjukra, aztán fagyos zselévé dermedtek?”

 

Nuyten nagyon jól ráérzett a világ hangulatára, a képregény pont annyira sötét, komor és koszos, mint amit elképzeltem, fekete és barna színek váltogatják egymás, és túl sok színt a metró feletti világ sem tartalmaz. Tetszik, ahogyan főszereplőnk, Artyom Szuhoj álmai megjelennek a történetben, ezek a betétek a könyves leírásoknál sokkal plasztikusabban adják vissza ijesztő mivoltukat. Többnyire közeli panelek sorjáznak az oldalakon, csak elvétve kapunk nagyobb látképeket, amelyek a lepusztult környezetet kísértetiesen ábrázolják, ezekkel főként Moszkva utcáin találkozunk. A metróállomások úgy néznek ki, mint bármely lepukkant putri a világvége után, egyáltalán csoda, hogy kialakult egyfajta szervezettség, rend, miután az atomcsapás után megszűnt az, amit régen Oroszországnak hívtak.

 

Ebben a környezetben Artyom legalább annyira tanácstalanul mozog, mint az olvasó. Erre szerintem csak részben ad magyarázatot, hogy ez az első alkalom, amikor elhagyja az eddig otthonául szolgáló állomást, és a kapott küldetés során bejárja a hálózat egy részét. Ennek során különféle ideológiákkal találkozik, és egyik sem bizonyul túl bizalomgerjesztőnek. Mintha A legyek ura orosz kiadását olvasnánk, ahol a civilizáció védőburka nélkül minden rosszra fordul.

 

A túlélőknek nem csak egymással kell megküzdeniük az életben maradásért, hanem különféle bestiákkal, a radioaktív sugárzás „melléktermékeivel”. Az egyetlen közös vonás az élőlények – emberek és szörnyek – között, hogy mindenki csupán túlélni szeretne, és ha ehhez ölni kell, akkor ömöljön a vér. De legalább a mutáns lények nem ideológiai alapon öldökölnek.

 

Akárcsak az eredeti regény, a képregény is megválaszolatlanul hagy pár kérdést (például a mi lesz ezután?), de ennek ellenére kerek egésznek érzem, olyannak, ami jól visszaadja a hangulatot, a lepusztulusz környezetet normálisnak elfogadó túlélők világát.