Főkép

Ancsa egy 7 éves lány, kissé kilóg a sorból, mert hát szívesen képzelődik, van néhány rigolyája, furi szokása, de alapvetően nem különbözik további lányok, megkockáztatom, gyerekek tömegeitől. A maiaktól sem, pedig a legfőbb különbség mégis ez: ő az 1960-as években gyerek, méghozzá Lengyelországban.

 

Hogy valami retro sztoriról lesz itt szó, azt már a borító is sejteti – akkortájt valóban így néztek ki a gyerekkönyvek (mínusz fóliázás), és az író-rajzoló, a szintén a hatvanas években született Paweł Pawlak nem is akar megfelelni a mai elvárásoknak. S mégis úgy mesél azokról az időkről, hogy biztos vagyok benne, hogy képes megérinteni a már olvasni tudó mai gyerkőcöket is. Már csak azért is, mert a fejezetek rövidek, könnyen olvashatóak, de pl. felnőtt szemmel elképesztően sok mindent találni bennük. Egyrészt olyan tömören és kifejezően adják át Ancsa érzéseit-gondolatait, ahogy pl. a svéd gyerekversek szokták. Másrészt a korszakról is nagyon sok mindent megtudhatunk belőlük, anélkül, hogy azt erőltetné bárki, hogy „de bezzeg amikor mi gyerekek voltunk, még meztélláb ugráltunk a grundra a rakétamászóka tetejéről, a maiak meg csak a telefont nyomkodják”. Egyszerűen csak elmeséli, hogy Ancsával ez meg az esett, és abból az olvasó felfogja, hogy nahát, amikor még nem volt mobil meg internet, akkor is volt élet. Az idősebb olvasó meg majd emlékszik sok mindenre, amit jó esetben meg is vitathat az ifjabbal. Ám a (valóban jellemzően jól eső) nosztalgiafaktor csak az egyik fele az élménynek. A másik az, hogy Pawlak ezekbe a rövid fejezetekbe is bele tudta sűríteni a kommunista korszak hangulatát, körülményeit, egy-egy jól eltalált mondatába annyi irónia, társadalomkritika, ember- és életismeret szorult, hogy még teszem azt Örkény Egyperceseinek a rajongói is értékelni fogják.

 

A rajzokban is bőven van humor, megélt élet, megértés, ráadásul a szerző roppant kreatív az illusztrációk terén – pl. egyes oldalpárok, fejezetek valójában képregények. Mindezt csak tetézi a remek magyar fordítás, melyben sok lengyel vonatkozást megfelelő, (jobbára) korabeli magyarra változtatott Körner Gábor, és a félrehallásokból adódó poénokat is remekül megoldotta.

 

Túl minden nosztalgián, meg azon, hogy ez a könyv nagy segítség lehet, hogy az előző évezred ill. az ún. múlt rendszer szülöttei tudjanak beszélgetni a gyerekeikkel-unokáikkal a régi szép/csúf/akármilyen időkről, a lényegi része mégiscsak az, hogy Ancsa egy igazi egyéniség, sajátos világlátással, megoldásokkal a problémákra, és így, „50-60 évvel később” is élhető, értelmezhető mintát ad az olvasóknak. Amúgy meg szimplán csak csoda szerethető könyv ez.