Előszó a 2024-es Budapest Ritmohoz

Emlékszem mennyire büszke voltam 2016-ban, amikor az első ízben megrendezett, akkor még négynapos Budapest Ritmo koncertjeit élveztem. Végre van egy kimondottan világzenéről szóló fesztiválunk, ami nem csak hazai, hanem a világ felhozatalból válogat, és képes valóban nagy neveket elhozni Budapestre.

 

Azóta eltelt pár év, változott a dátum (október helyett április), a helyszín (Müpa helyett Akvárium) és némileg a tematika is (például Showcase), de ez úgy gondolom teljesen normális egy önmagát kereső, a legjobbra törekvő rendezvény esetében. A Hangvető csapata megfelelő tudás és kapcsolati háló birtokában indult neki a 2024-es rendezésnek, és ismét sikerült egy ütős programot összehozniuk.

 

Az esti koncertek előtti konferencia szekció szerintem keveseket érint, én személy szerint élvezem, mert lehetőséget nyújt a találkozásra pár régi, határon túli ismerősömmel. Tavaly volt pár kifejezetten érdekes előadás (például a drogfellegvár Medellín átalakulásáról szóló), és idén sem lesz ez másként. Persze a lényeg a koncerteken van, ahová most az egyik barátommal megyek. Ez azért jó, mert plusz felkészülést igényel tőlem, hogy a „szerintem jó lesz” válasznál hosszabban tudjam megindokolni a választásaimat.

 

 

Gaye Su Akyol (04.12. péntek, 20:00 | Akvárium Klub, NagyHal)

 

Ez könnyű, hiszen ez már a harmadik alkalom, hogy élőben látom a török énekesnőt. Az első kapcsán ezt írtam:

„Az elsőnek kiszemelt török Gaye Su Akyol kapcsán barátom előzetesen megkérdezte, mégis mire számítson: török melódiák keverednek nyugati rockzenével, némi alter beütéssel – válaszoltam. Azt már kifelejtettem a felsorolásból, hogy mindezeken felül biztosan találkozni fog az előadás alatt némi pszichedelikus rockkal. A koncerten azt kaptam, amit vártam, szóval maximálisan elégedett vagyok, hiszen mind a zene, mind az színpadi műsor remek volt. Valamint valahányszor megláttam az énekesnő arcát – és erre gyakran sor került, hiszen szokás szerint az első sorban álltam –, mindig Björk jutott az eszembe róla. Csak kicsit más a hangja, és más zenét játszik, de ezzel a frizurával, sminkkel tényleg nagyon hasonlított az izlandi énekesnőre. A zenekar hallhatóan és láthatóan profin játszott, ha úgy hozta kedvük – gondolok itt például az utolsó számra –, akkor olyan révülést, elvarázsolást produkáltak, amitől tátva maradt a szám.”

 

Az utolsó lemezéről meg ez jutott eszembe:

„Az Anadolu Ejderi (anatóliai sárkány) album szövegei egyszerre személyesek és politikusak, de akkor is működik, ha nem beszélünk török nyelven, vagy nem olvassuk el az angol fordítást, mert a zene magával ragad. Hihetetlen, milyen minimalista eszközökkel éri el a „Biz Ne Zaman Düşman Olduk” című szám, hogy csendben ringatózva elrévüljek, vagy a „Bu Izdırabın Panzehiri” citálása milyen szédítő, örvénylő érzést generál.”

 

Mindezek alapján egy emlékezetes koncertnek nézünk elébe, kötelező látnivaló.

 

 

 

BCUC (04.12. péntek 22:00 | Akvárium Klub, NagyHall)

 

A dél-afrikai együttest a tavalyi WOMEXen láttam, és annó így írtam róluk:

 

„Zárásként pedig az életmű-díj átadására került sor, ezt idén a dél-afrikai BCUC együttes (Bantu Continua Uhuru Consciousness) kapta, és a hihetetlen energiától duzzadó, mindent és mindenkit magával ragadó koncertjük láttán senkiben sem maradt kétség a díj jogosságát illetően. Utoljára a múlt század nyolcvanas éveiben éltem át hasonlót a kisváros színházában, akkor egy rockegyüttes koncertjén szedték szét a házat a fiatalok. Csak most változatos életkorú szakmabeliek álltak a széksorok között és táncoltak önfeledten a törzsi ritmusoknál gyorsabb tempóra, hallgatva a különféle nyelvű dalokat. Cseppet sem érzem túlzásnak az „életre szóló élmény” címkét.”

 

Ennél kevesebbre most sem számítok, érdemes meglelő ruhában, cipőben érkezni, mert a mozgás garantált.

 

 

 

Džambo Aguševi Orchestra (04.13. szombat, 18:00-19:00 | Erzsébet tér / Terasz)

 

Ezt a társulatot még nem láttam élőben, csupán az eddig megjelent két lemezüket hallottam, de ezek teljes mértékben meggyőztek arról, hogy ezt a koncertet mindenképpen látnom kell szombaton, és remélem feldolgozások is lesznek (lásd a lenti videót).

 

„Leegyszerűsítve olyan az egész, mintha a megszokott rezesbandát kereszteznék pár ráérő jazzmuzsikussal, ez többnyire abban nyilvánul meg, hogy miközben a zenekar a hagyományos balkáni roma melódiákat prezentálja (ami náluk a Törökországtól Makedóniáig terjedő részt jelenti), addig a szólisták jazzes felfogásban improvizálnak. A kétfajta stílus keveredése működőképes, egymást erősítve olyan zenét eredményez, ami elsőre ugyan szokatlan a fülnek, de van annyira ellenállhatatlan, hogy hamar megkedveli a hallgató.

 

Ez most sem változott, legfeljebb kiegészül némi filmzenés pillanattal (például a „Macedonian Nightcrawler” egyes részei), amelyek elsőre teljesen kilógnak a képből, hogy aztán minden a helyére kerüljön. Igazából pár hallgatás után úgy érzem, Džambo Agušev (polgári nevén Djambo Ozden) is olyan zene megalkotásával kísérletezik, amivel a fiatalokat, illetve új hallgatókat képes megszólítani – és szerintem ez most sikerül neki. Már rögtön a címadó nóta, a „Brasses For The Masses” megadja az alaphangulatot: lazaság, vidámság, tánc, és ez később csak fokozódik.”

 

 

 

Salif Keita (04.13. szombat, 20:30 | Akvárium Klub, NagyHall)

 

Az utolsó lemeze kapcsán ezt írtam évekkel ezelőtt:

„Salif Keita hangja mit sem kopott, ugyanaz a bársonyos, meleg orgánum fogadja a hallgatót, mint tíz évvel ezelőtt (és aminek köszönhetően Afrika arany hangjának nevezik). Hírneve ellenére sem tolakszik a mikrofonhoz, amikor a kompozíció úgy igényli, bőven hagy helyet a hangszereknek és a kórusnak. Legjobban azok a számok tetszenek, amelyekben olyan neves vendégekkel énekel közösen, mint Angélique Kidjo (Itarafo) vagy a Ladysmith Black Mambazo (Gnamale), ezek valahogy jobban hatnak, érvényesülnek a többinél. Az Un Autre Blanc album összességében nyugis, ellazulós, helyenként merengős (úgy sejtem a szövegekkel együtt elgondolkodtató) hangulatú, nyilvánvalóan időtálló gyöngyszem, méltó lezárása az életműnek.”

 

Annak idején arról volt szó, hogy csinál egy búcsúturnét és visszavonul, elvégre elmúlt hetven. Ezek után érthető meglepődésem és boldogságom, amikor kiderült, idén ő is a fellépők között van. Egy nyugis best of programot várok, valamint telt házat.

 

 

 

Puuluup (04.13. szombat, 22:30 | Akvárium Klub, KisHall)

 

Az észt duót a tavalyi WOMEXen láttam, amikor emlékezetes koncertet adtak a sátorban. Első lemezükről ez jutott eszembe:

„A számok többsége három és négy perc közötti hosszúsággal bír, ami dinamikussá, pörgőssé teszi a lemezt, és csak azért nem rokonítom a punkkal, mert van pár lassabb dal a lemezen. Az általában 4/4-es tempójú kompozíciók a színpadi látvány és az észt nyelv ismerete nélkül szerintem félárú mozinak tekinthetőek, így sem rosszak, csak élőben sokkal ütősebb ez a produkció.

A rádióba kívánkozó, minimalista hangszerelésű, mégis slágergyanús „Üksindus” fülbemászó dallammal teszi emlékezetessé magát, és ugyan a „Magány”ról szól, de ennek ellenére vidámságot áraszt. A mosolygós pillanatok közé tartozik a „Lambad ei joo” (A juhok nem isznak), amiben valamilyen afrikai lüktetést, és egy közismert nóta lenyomatát vélem felfedezni. Kedvencem a „Käpapuu” a reggae ritmusért (lásd harmadik videó) – és itt az ideje, hogy megdicsérjem a Ramo Teder és Marko Veisson alkotta duót a humorukért. Elég megnézni bármelyik videoklipjüket, és rögtön nyilvánvalóvá válik, hajlamosak a viccelődésre, és önmagukat sem veszik túl komolyan.”

 

Meglepően vicces, energikus koncertre számítok, a tavalyi élményhez hasonlóra.

 

 

Ezek a számomra kötelező koncertek, de igyekszem minden fellépőből elcsípni pár percet, elvégre bármelyik helyszínen szembe jöhet egy húha élmény. Előzetesen kifejezetten kíváncsi vagyok a cseh Hrubá Hudba és a magyar Duckshell produkciójára. Azt meg már most látom, hogy a filmes szekcióra sajnos nem lesz időm.

 

Találkozunk a 2024-es Budapest Ritmo Fesztiválon!

 

Részletes program és jegyvásárlás
https://budapestritmo.hu/