Főkép

A számos remek és egyedi filmet jegyző német rendező-forgatókönyvíró Wim Wenders új filmje Tokióban, Japán fővárosában játszódik. Egy korosabb japán férfiról szól, aki vécétisztítóként dolgozik, és egyszerű, de szemlátomást derűs életet él. Hogy ez nem lehet túl izgalmas? Vagy hogy talán lilaködös művészfilmről van szó? Ugyan.

 

Nem mintha tudnék közhelyek nélkül írni erről a filmről. Sőt, már az üzenete is szinte közhelyesnek hat. Élj a mostban, tanuld meg értékelni az élet apró örömeit. Mondani könnyű, de hány embert ismersz, aki képes megtenni akár csak egy kis ideig? Vagy akár csak olyan írót vagy filmest mondani, aki képes erről nem közhelyesen, hanem hitelesen, elhihetően írni vagy filmet készíteni? Pláne olyat, ami inspirál, ami veled marad. A Tökéletes napok ilyen.

 

A film első kb. negyedében szinte mi sem történik, s én, aki annyira szeretem a történeteket, hogy az emberi lét velejének, lényegének tartom őket, azon kaptam magam, hogy nem bánnám, ha nem tudnánk meg semmi többet erről a takarítóról, Hirajamáról (Jakuso Kódzsi végtelenül szimpatikus, szerethető, egyszersmind valóságos, életszerű játékában, pedig ugyan hány ilyen figura van széles e világon?!), csak néznénk két óráig, ahogy közvécéket pucol, és megnyugodva mennénk haza. De nem bántam, hogy aztán mégsem így lett.

 

Wenders filmje nem meglepő módon olyan, mint egy japán haiku, még ha két órás hosszával nem is mondható rövidnek. Végül is egyetlen (japán) szóba besűríthető. Költőiek a képek, és a kevés beszéd nagyobb része is. Sőt, nem mesél el mindent. Megmutat sorsokat, embereket, és a néző majd eldönti, mit gondol róluk és a cselekedeteikről. Még a főszereplő is tesz olyat, amit, pláne ha kicsit sem ismeri a japán kultúrát, meg fog kérdőjelezni a néző (kezdve azzal, amit hősünk ifjú kollégája is: miért tesz ennyit egy ilyen munkába?). S persze, hogy minden szereplőnek van múltja, sorsa, jelleme. És ha ennél több nem lenne a filmben, már akkor is ritka ajándék lenne. De még ott van az a néhány (vagy inkább számos) aranyló, csodálatos, torokszorító pillanata is, amelyek viszont életre szólóan beleégnek a néző tudatába (ha ugyan nem a szívébe).

 

Franz Lustig operatőr, minden bizonnyal Wenders alapos útmutatásai nyomán, bensőséges, mégis valóságos képekben mutatja be Tokió kevéssé ismert arcát, s teszi mindezt (minden bizonnyal jó okkal) a régi tévéket idéző, kevésbé szélesvásznú képarányban. A közemberek, sőt, a lecsúszottak, az észre nem vett népek filmje is ez, azoké, akik NPC-k szinte még a saját lakókörnyezetükben is. Emlékeztetőül, hogy minden embernek megvan a maga története, és nem tudhatod, ki mit hordoz. Ez is közhelyes, és ebben sem közhelyes a film (pl. mert ilyeneket ki sem mond, ez pusztán csak az én egyik értelmezésem, elnézést, hogy az olvasóra tukmáltam). Ha jól értem a stáblistát, a fekete-fehér álomjeleneteken viszont Wenders felesége, Donata Wenders is dolgozott.

 

És ahogy halad előre a film, ahogy egymást követik Hirajama napjai, s kibontakoznak belőle apró történetek, az én szemszögemből szinte irigylésre méltóan egyszerű, letisztult s a maga módján szabad agglegény-életének is feltárulnak titkai, legalábbis villanásnyira láthatunk ezekből is, de csak mint az általa oly szívesen fényképezett fák és a nap viszonylatában. De még az is megjelenik, hogy idegenekkel könnyebb kedvesnek lenni, mint azokkal, akikkel közelebbi kötelék fűz össze (aztán azt is milyen kevesen teszik meg)… S közben remek régi zenék szólnak kazettáról, és muszáj nekem is leírni, amit mások is megtettek előttem: érdemes a stáblista végéig a helyünkön maradni. Nem mintha amúgy könnyű lenne megmozdulni, megszólalni egy ilyen csoda film után, melynek el tudom hinni, hogy az élet csoda, hogy tele van csodákkal a világ, és hogy lehet alázattal, szeretettel elfogadni és elvégezni akár még Hirajama munkáját is – még ha az élet nagy és meghatározó pillanataival szembenézni neki is küzdelmes és fájdalmas.