Főkép

A magyar közönség hihetetlen nagy lelkesedéssel követi Al Di Meolát: miután március 14-ére meghirdetett koncertjére gyorsan elfogytak a jegyek, a MÜPA szervezése jól mérte fel, hogy lenne igény egy ráadásra, és valóban, a március 16-ra leszervezett előadásra is pillanatok alatt elkapkodták az összes jegyet. A dolog talán azért nem annyira meglepő: Meola már a nyolcvanas években is azon ritka nyugati előadók közé tartozott, akik felléphettek Magyarországon, és hát ki ne ismerné a Paco De Lucia és John McLaughlin gitár triót Meolával, ami minden kétséget kizáróan az egyik legjobb dolog, ami a zenetörténetben előfordulhatott. Azon szerencsések közé tartozom, akik 1996-ban még hallhatták élőben ezt a triót a Budapest Sportcsarnokban, ahol szintén kellett szervezni egy ráadás koncertet az óriási érdeklődésre való tekintettel, pedig ötször nagyobb kapacitású helyről volt szó.

 

A másik szupertrió, a ’95-ös Rites of Strings Jean-Luc Ponty hegedűs és Stanly Clarke bőgős felállása és a már említettt gitártrió koncertek óta én nem hallottam Meolát élőben, bár számos, akár ingyenes alkalom is nyílt volna rá itthon, ezért pont időszerűnek tűnt végre meghallgatni a mestert, főként, hogy a csütörtöki előadáson a saját trióján túl a szardíniai Peo Alfonsi gitárossal és a madridi Sergio Martínez ütőhangszeressel, több gitáros vendéget is fogadott, igazi flamenco varázsnak ígérkezett tehát az este. Ami valóra is vált, eltérő hangsúlyokkal. Az már az első felhangzó hang előtt is rögtön világossá vált, hogy ki a főnök: a színpad fölé kifüggesztett, Al Di Meola albumborítóiból és az Alról készült fényképek montázsából összeálló vászon uralja a teret. Ez a dominancia sajnos a zenében is érvényesült az egész este során: bár Peo Alfonsi egy remek flamenco gitáros, végig kísérő szerep jutott neki, még ha időnként be is mutathatott egy-egy témát, improvizációs tehetségét nem igen bontakoztathatta ki a csütörtöki este során.

 

Meola jobb keze viszont őrületesen füstöl, még mindig: többször mesélt már különféle interjúkban arról, hogy mennyire szereti a gitáron tisztán kipengetett hangokat, és hát a kétszázas beatekre harminckettedeket játszani – nyilván ez túlzás, de egészen lenyűgöző. Ugyanakkor egy-egy ilyen száguldásnál nem a nagyobb tempót, hanem a zenei ív kiteljesedését várnánk, ami rendre elmaradt. Picit öncélúan a tempó csúcsa jelentette egyben a téma kibontásának csúcspontját is, amelyet követően szinte rögtön lezárásra került az éppen játszott darab, hogy aztán újra elkezdődjön az építkezés, néha csak duóban. A saját trióval előadott muzsikával rendre a feldolgozások vitték el a prímet, Astor Piazzolla vagy a Beatles muzsikája lebilincselő, de a júliusban megjelenő új, dupla albumról, a meditatív „Tears of Hope” duó előadása is remek.

 

A francia Juan Carmona és a görög Michael Paouris gitárosok vendégszereplése némileg a nagy gitártrió imitációjának tűnt: Carmona nylon húros akusztikuson, ujjakkal penget, mint egykor Paco, Paouris pedig fémhúroson pengetővel, mint McLaughlin, míg Al nylonon, de pengetővel – persze mégis teljesen más, amit létrehoznak. Az első, Meola kompozíción (Infinite Desire) a magyar Mike Gotthard blues gitáros is helyet kap egy elektro-akusztikus Ibanez gitáron, de nem sok hely, mindössze egy kör szólózás jut neki a folytonos kíséret mellett. Picit ’overkill’ négyük együttes játéka, reméljük, hogy a szombati fellépésen a másik két vendégművész hiányában nagyobb teret enged neki Al. A trió Misi nélkül füstöl tovább, Chick Corea „Sometime Ago” szerzeményének feldolgozása pedig megkoronázza az estét, már az előadás első félidejében.

 

Al Di Meola egyértelműen még mindig meghatározó ereje a létező zenei palettának, november 9-én elektromos bandájával is megcsodálhatják őt ismét Budapesten.

 

Fotó: Csibi Szilvia - Müpa

 

Al Di Meola – gitár

Peo Alfonsi – gitár

Sergio Martínez – ütőhangszerek

 

Vendégek:

Michael Paouris – gitár

Juan Carmona – gitár

Mike Gotthard – gitár