Főkép

Brad Mehldau, kortárs amerikai jazz zongorista, nem először lép át zenei határokat, ami nem csupán érdeklődésének és felkészültségének korlátlanságát illusztrálja jól, hanem azt is, hogy a műfaji distinkciók voltaképpen csak kulturális és történeti választóvonalak, nem pedig a zene valódi kategóriái. A Carnegie Hall Corporation megrendelésére komponált először két dalciklust Renée Fleming-nek (Love Sublime; 2005, Nonesuch), Lousie Bogan és Rainer Maria Rilke verseire. A projekt annyira jól sikerült, hogy a Carnegie Hall ismét felkérte, ezennel a londoni Wigmore Hall-al közösen, hogy Anne Sophie Otter operaénekesnőnek is szerezzen zenét, ami pedig annyira termékenynek bizonyult, hogy egy dupla albumon örökítették meg többek között Sara Teasdale verseit, valamint a második korongon egy széles válogatást francia sanzonoktól John Lennon és Paul McCartney-n át egészen Leonard Bernsteinig (Love Songs; 2010, Naïve).

 

Mehldau harmadik szerelemtematikájú dalciklusa már Ian Bostridge brit operaénekessel szőtt barátságából nőtt ki, ami voltaképpen személyes kifejezésmódjaikkal és társadalompolitikai felhangokkal átszőtt romantikus zene lett. Vagy ahogyan a kiadvány ismertetője fogalmaz: „A The Folly of Desire egy olyan dalciklus, ami a szexuális szabadság határait kutatja a #MeToo utáni politikai korban ... Blake, Yeats, Shakespeare, Brecht, Goethe, Auden és Cummings költészetét megzenésítő Mehldau zökkenőmentesen vált a jazz idióma és a klasszikus műdal között, és az így létrejövő dalciklus egy időtlen, de éppen aktuális témát dolgoz fel. A projekt stílusbeli sokszínűségét jazz-standardek és egy Schubert altatódal is kiemelik.”

 

Mehldau és Bostridge maszkulin perspektívából járják körbe a szexualitás mindig aktuális, és éppen ezért úgy a képzőművészeteknek mint a zenének is állandóan témául szolgáló tárgyát. Ennek módja ugyanakkor – ahogyan Mehldau írja – kezdetben nem volt magától értetődő: először egy olyan dalciklust képzelt el, ami az ösztönös állati késztetéstől egészen a vágytól mentes, spirituális szerelemig terjed egy felfelé ívelő létrán. Egy ilyen lépcsőzetes szerkezet, mindazonáltal, akaratlanul is azt a morális üzenetet hordozta volna, hogy maga a testi vágy alávaló és hitvány, a vágytól mentes szerelem pedig a legmagasabb rendű, amit Mehldau túl egyszerűnek talált. „A zenének kérdéseket kell felvetnie, nem pedig normatív, végérvényes válaszokat adnia.” Egy másik lehetséges irány a vágyat állította volna a zene középpontjába, ami pedig azt a nemkívánatos látszatot eredményezhette volna, hogy az olykor elítélendő állandóan ünnepelt. Ezért végül a kompromisszumok nélküli, sem elítélő, sem normatív irány vált meghatározóvá a Shakespeare, Brecht, Blake et al. költészetét megzenésítő dalciklusban.

 

A The Folly of Desire elsőre talán picit idegenül hangzó (Leda and the Swan) vagy rögtön befogadható (Sonnet 147) dalok keverékéhez vezetett, amelynek hangzása igazán Mehldau korábbi, hasonló kísérleteinek kontrasztjában (Fleming és Otter) nyeri el helyét. Mindhárom projekt egyedi és megismételhetetlen, mégis Bostridge lágy tenorja ebben a kontextusban válik izgalmassá: az operaénekesnők éneklésével kontrasztban hallatszik leginkább ahogyan hangszíne és éneke lefegyverző tisztasággal közvetítik a jelentést és az érzelmet. Amint Mehldau pedig megérkezik a számára igazán otthonos zónába, a műdalokat követő válogatás jazz világába, ahogyan lenni szokott, hirtelen a zongorajátéka is felüdítően lazává válik. Minden dal igazi gyöngyszem, az a kapcsolat, amit az utolsó két, Schubert és Porter dal között létrehoznak pedig egyenesen lenyűgöző. 

 

 

„A szerelmesek a pillanat bizalmában adják át magukat egymásnak – vagy kérés nélkül merik elragadni a másikat. Az, hogy ez az adás-vétel megkötött szerződés nélkül zajlik – kockázatos – adja a vágy szárnyait, és potenciálisan transzgresszívvé is teszi. A beleegyezés ideális esetben létezik, de kimondatlan marad. Ez a hallgatólagos minősége teszi a beleegyezést szentté költőknek, művészeknek és zenészeknek, ez a csendesség, ami minden prózai beszédtől érintetlen. A vágy — viszonzatlan, vagy az eksztázistól szentté váló – erős trópus a

zenében, a tonalitás játékába csomagolva: feszültség és oldás, újra feszültség, és feloldás. Kimondatlan absztrakciójában, a zene világosan nyomon követi az intim hangulatok váltakozását” – értekezik Mehldau a témáról a kiadvány kísérőfüzetében, amely kiadvány rendkívül magas minőségben tárgyiasítja ezt az egyedülálló párost a Pentatone* klasszikus zenei kiadó gondozásában.

 

 

*A Pentatone-ról: A világ egyik vezető komolyzenei kiadója, a Pentatone a világszínvonalú művészek sokféle skáláját mutatja be, és elkötelezett a kivételes hangzással megörökített prémium minőségű produkciók iránt. A kiadó a mai és a jövő vezető előadóival együttműködve dolgozik együtt, hogy időtálló felvételeket készítsen az alap-, a perem- és a kevésbé ismert repertoárokól, miközben megalkuvást nem ismerően a lehető legjobb minőséget képviseli a művészi, a tervezési és a felvételi technológia terén.
​

Előadók:

Brad Mehldau – zongora

Ian Bostridge – ének

 

Elhangzó szerzemények:

01. The Sick Rose
02. Leda and the Swan
03. Sonnet 147
04. Sonnet 75
05. Über die Verführung von Engeln
06. Ganymede I
07. Ganymede II
08. the boys i mean are not refined
09. Sailing to Byzantium
10. Night II
11. Lullaby

12. These Foolish Things (Strachey & Maschwitz)

13. In the Wee Small Hours of the Morning (Mann & Hilliard)

14. Every Time We Say Goodbye (Cole Porter)

15. Nacht und Träume (Franz Schubert (1797-1828))

16. Night and Day (Cole Porter)