Főkép

Kenneth Grahame (1859-1932) skót író gyermekirodalmi klasszikusa 1908-ban jelent meg Nagy-Britanniában, s ott máig nagy népszerűségnek örvend. Magyarul jóval később, 1974-ben jelent meg először. Manapság az eredeti, csoda hangulatos címtől eltérő, ám a cselekmény szempontjából kifejezőbb, Békavári ​uraság és barátai címen kapható (bár utoljára 2006-ban adta ki a Ciceró).

 

Magam a Szemlér Ferenc-féle első fordítását olvastam, bár a neten talált néhány idézet alapján Görög Lívia új fordítása is legalább annyira szép és költői – ha ugyan nem jobban. Mindenesetre az első verzió is remekül visszaadja a regény gazdag nyelvezetét, erős atmoszféráját, mely főleg felnőtt fővel a legfőbb vonzereje.

 

Sok más klasszikus gyermekregényhez hasonlóan, ez a történet is estimesék sorozataként indult, melyeket Grahame balsorsú kisfiának talált ki. Ezen könyv esetében azonban ez érződik is, ugyanis bár van egy vissza-visszatérő, a könyv elején kezdődő és végén befejeződő történetvonal, több beszúrt, időben akár oda sem illő fejezet is akad. A mai olvasónak szerintem sem ez, sem a régies, kiművelt nyelvezet nem kellene, hogy gondot okozzon, az már talán inkább, hogy bizony a történet lassan indul be. Engem sem igazán bűvölt el az elején, de nagy kár lett volna abbahagynom.

 

A történetnek négy főbb szereplője van, ezek egyike a Béka (avagy Varangy) – történetesen ő a legkevésbé szerethető figura. De elsőként a Vakonddal, majd a Vízipatkánnyal (valójában vízipocok) ismerkedünk meg, s végül a Borzzal. Ezek négyen négy igen eltérő személyiségtípust testesítenek meg, de végül is mind csak éli a maga kis (vagy a Béka esetében nagyzoló) életét. Viselkedésük emberi, hiába, hogy vannak a történetben állatként viselkedő állatok és valóban ember emberek is (ami szintén okozhat némi zavart az értelmezésben). Jókat beszélgetnek a teájuk meg az uzsonnájuk mellett, néha a sört sem vetik meg, eljárnak csónakázni, nagyokat sétálni, s persze különféle kalandok is megesnek velük. Utóbbiakban a Béka viszi a prímet, ugyanis amilyen nemtörődöm, pökhendi, nagyravágyó és óvatlan fazon (de mondhatom így is: amilyen gyerekesen viselkedik), folyton bajt okoz. Barátai (néha az olvasó előtt sem világos okokból) igyekeznek őt (és magukat valamint minden élőlényt) megvédeni önmagától és tettei káros következményeitől (elég csak a Béka autó-mániájára utalnom, melyhez azonban nem társul érdemi autóvezetői végzettség és készség), de nem mindig sikerrel. Azért a könyv úgymond happy enddel zárul, de addig még sok bolond kaland és csúf dolog történik, hogy az olvasó jó eséllyel megutálja a Békát (bár lehet, a rock & roller mentalitás előképének látja, amit viszont csorbít az, hogy emberünk, vagyis Varangyunk mesésen gazdag, szóval talán inkább a dandy kategóriába illene inkább).

 

Pusztán az amúgy jobbára kedves és szerethető kisállatok sztorija miatt mégsem szerettem volna meg ezt a könyvet. Hogy mégis így lett, az annak köszönhető, hogy Grahame végtelenül költőien, a minden bizonnyal megélt tapasztalatokból fakadó szeretettel ír a Természetről (így, nagybetűvel). Leírásai talán untatnak egyeseket, másokat azonban elbűvölnek. A később élt, de a könyvről aligha hallott Fekete István jut eszembe ezekről a részektől, hiába, hogy nála az állatszereplők, ha beszélnek is, nem viselkednek emberként.

 

De ugyanilyen vonzó sokunk számára az, ahogy Grahame az egyértelműen brit kisemberek derűs életét élő kisállatok mindennapjairól, apró örömeiről ír. A brit vidék, a jellegzetes angol mentalitás (s annak jobbára a jobbik oldala) uralja ezt a regényt, s ez még innen (Budapest, 2024) nézve is nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Ezért is sajnálom, hogy a magyar címet utóbb megváltoztatták, a Szél lengeti a fűzfákat ugyanis pont azt a hangulatot sugallja, amit át is ad ez a varázslatos kis könyv.

 

A könyv 7. fejezete pedig maga a csoda. Még az átható tájleírások és hangulatos részletek sem készítettek fel arra a találkozásra, amely két szereplővel és egy… nos, nem árulom el, kivel történik. Olyan jelzők jutnak eszembe, mint megindító, varázsos, sőt, spirituális. Még olvasni is ilyen élmény, ahogy Vakond és Patkány is ilyesmit él meg.

Ennek a fejezetnek az első fordításban Nádsíp a virradat kapujában a címe, míg az újban Sípszó a hajnal küszöbén, s megjegyezném, hogy az angol címét (The Piper at the Gates of Dawn) használta a Pink Floyd első albumához. Ennyire különleges az a fejezet – s nem lennék meglepve, ha túl A.A.Milnén (aki színdarabot írt a történetből), még Tolkienre is hatással lett volna ez a regény. Hiszen különösen Vakond olyan, akár a hobbitok. De a regény angol címe is felbukkan más helyeken, dalokban, s ez így van rendjén.

 

Mert végül is ez a könyv egy jobbára tovatűnt, áldott, derűs, egyszerű életformát mesél el, és biztos vagyok benne, hogy segít az olvasónak abban, hogy maga is egy kicsit jobban odafigyeljen a szokásos mindennapi rohanásban, hogy néha megálljon, és élvezze az élet apró örömeit, a jó társaságot, az ételt, a táj képét, ha elég szerencsés ahhoz, hogy szép helyeken is járjon-keljen néhanap.