Főkép

Talán valóban ez lesz Mijazaki Hajao japán rendező-forgatókönyvíró utolsó filmje, s ha így történne, méltó lezárása lenne káprázatos pályájának. Sokan nevezik őt a japán Disney-nek, ami inkább hatása és sikerei mértékét tekintve állja meg a helyét, mert az ő életművében nem hogy bugyuta, de még a szó harsány, színes értelmében szórakoztató filmet sem találni.

 

Az anime (avagy japán animációs film) nagy öregjének szinte minden filmje mélyebb kérdéseket, témákat boncolgat, s bár jobbára ezekhez hasonló mértékben akad cukiság, aranyos, derűs, mókás pillanat is a műveiben, azért elég kevés van köztük, melyet csak úgy, alapos szülői magyarázat nélkül meg lehetne nézetni gyerekekkel. A fiú és a szürke gém sem kivétel ez alól – s még csak nem is a II. világháború képei teszik félelmetessé vagy épp nehezen értelmezhetővé. De aki látott már legalább egy-két Mijazaki filmet, az talán számít is erre.

 

A …szürke gém a pálya összefoglalásaként is felfogható, hiszen Mijazaki műveinek szinte minden jellegzetessége felvonul itt is, a zavarbaejtő, akár bizarr furcsaságoktól és vicces-szerethető szereplőktől kezdve a repülésen, háborún, vidék és város szembenállásán át élet és halál nagy kérdéseiig. S minthogy ez a film Japánban játszódik, így a helyi kultúra, tradíciók, történelem, miegyebek is megjelennek, és megértem, ha a néző ezekkel nem tud mit kezdeni. Emlékszem, milyen volt először látni filmjét, az Oscar-díjas Chihiro Szellemországban címűt, benne a sintó vallás szimbólumaival, a rémisztő, elvont, fura szörnyekkel (akikről alkalmasint kiderült, hogy zord külsejük érző szívet takar) és így tovább: meghökkentem én is. De elfogadtam, hogy van ilyen, és a film végére elkötelezett rajongója lettem ennek az embernek, s azóta sem csalódtam egy alkotásában sem.

 

Arra viszont nem emlékszem, hogy bármikor felmerült volna bennem, hogy az idős mester vajon miféle szerekkel él, egész mostanáig, mert ebben a filmben még a tőle megszokottól is őrültebb, bolondosabb dolgok vannak, sőt, megkockáztatom, humorból is ebbe jutott a legtöbb. Miközben összességében ez sem vidám történet.

 

A főszereplője egy Mahito nevű, jobbára átlagos fiú, aki a háborúban, egy tűzvészben elveszíti az édesanyját, majd rá egy évre vidékre költöznek Tokióból. Ahol nem csupán furcsa öreg nénik fogadják őt (zseniális, ahogy Mijazaki gyermeki nézőpontból mutatja a világot és benépesítőit!), hanem anyja húga is, aki az új anyukája lesz, és aki már terhes Mahito majdani kistestvérével… Ami eztán történik, kezdve azzal, hogy a címbéli, fura szürke gém elkezd beszélni a fiúhoz, azt talán nem egyszerűsítés annyival elintézni, hogy Mahito gyászáról szól, arról, hogyan dolgozza fel a történéseket. Aztán hogy ki mit vesz le belőle, alighanem saját tapasztalatain, hangulatán, aktuális élethelyzetén is múlik, nem csak azon, hogy meg tudja-e fejteni az európai elmének sokszor nyilván felfoghatatlan szimbólumokat, az egyszerre nyílegyenes és mégis csupa furcsa kanyart bejáró cselekmény újabb és újabb fordulatait. Még azt sem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy amit adott néző lát a filmben, az róla beszél. (Én pl. már sosem fogok tudni ugyanúgy nézni a papagájokra…)

 

S mégis, ahogy a mester korábbi filmjeiben, itt is van valami mélységes béke, megértés, mely megjelenik egy-egy hosszabbra nyúló csöndes jelenetben is, akárcsak a szépséges tájképekben – s végül a befejezésben is. Felnőtt fejjel nyilván a Mijazaki filmek nosztalgikussága is vonz és megérint, mégis ez a mélyen, alul, a háttérben végigvonuló, csöndes vigasz az, ami miatt annyira szeretjük oly sokan a műveit, és ami miatt olyan jó őket időről időre újra megnézni őket.