Főkép

A JazzFest Budapest szervezésében ismét egy All Stars együttes látogatott el Budapestre és lépett fel az Opera szárnyai alatt létrejött Eiffel Műhelyház előadótermében. Ahogyan a felkonferáláskor megtudjuk, Herlin Riley betegsége miatt Gregory Hutchinson játszik a turnén dobokon, amitől rögtön felvillanyozódunk: generációjának egyik kiemelkedő játékosa, aki véget nem érő ritmikus képzelőerejével tesz izgalmassá minden projektet, amelyben részt vesz. Ugyan Ambrose Akimusire trombitás, bőgős nélkül felálló triója, Bill Frisell gitárossal már önmagában sokat ígér, hát még Hutchinsonnal.

 

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezt a kimondatlan ígéretet valóra váltották az este során, annak ellenére is, hogy az új, minimalista „concept” albumról vett, és szünetek nélkül játszott dalfüzérnyitány, gyakorlatilag az előadás első harmada, nem tett nagy benyomást ránk. Bár a gitár „frequencer” és a „looper” pedál, ami lehetővé teszi az élőben felvett, több gitárréteg egyidejű visszajátszását, némileg ellensúlyozza a bőgő hiányát, mégis Frisell, ha lehet, még kevesebb hanggal festi meg a harmóniákat, mint szokása, éppen csak jelzés értékűen, és bár Greg is lubickol, valahogy az összhatás mégis olyan sápadtan drámai.

 

De egy ponton más irányt vesznek: Akinmusire modern jazz szóló trombita prelúdiuma és Hutchinson dobszólója új kontextusba és ritmikus alapokra helyeznek át mindent, és ezeket követően a zene három ága, ritmus, harmónia és dallam hirtelen igazán összhangba jönnek: végre egyként kezdenek el hárman mozogni és a zenében pulzálni. Frissel koncentráltan hallgatja ahogyan Ambrose már nem is fújja, hanem csak lélegzik a trombitán keresztül – amit egyszer mégis annyira hangosan megtalál fújni, hogy Greg széttárt karokkal ugrik fel a székéből ijedtében, még a seprűk is mint egy megriadt páva tollazata nyílnak szét a kezei közt (sajátos zenei humor).

 

 

Magáról a projektről a következőképpen mesél Ambrose: „Ezzel a lemezzel egy biztonságos teret szerettem volna teremteni... A kihívás része az volt, hogy vajon tudok-e valami olyat alkotni, ami azokra a nyitott terekhez hasonlít, ami az általam legjobban kedvelt lemezeken megjelenik. A Crescent a kedvenc Coltrane lemezem, ami legalább olyan jó, mint az A Love Supreme, mert semmi sem áll a hangulat útjába. De ugyanez vonatkozik az In a Silent Way-re is – a banda létrehoz egy zónát, és ott maradnak, belefurakodnak, egyre mélyebbre mennek.”

 

Ezzel szemben az Eiffel terében mintha egyre magasabbra jutottak volna el hárman, mintha a bevezetés csak ahhoz kellett volna, hogy élőben körénk is felépítsék azt a teret, amelyben együtt utazhattunk, biztonságosan, az általuk konstruált idő mélységeiben. Lenyűgöző előadás volt, ami egy igazán gazdag és változatos JazzFest Budapest évadot nyitott meg, amelynek következő előadásaiból itt tudnak kedvükre válogatni.

 

Előadók:

Ambrose Akinmusire – trombita

Bill Frisell – gitár

Gregory Hutchinson – dobok