Főkép

A Bolygóvándor 1. egy igazi hűha élmény – nem emlékszem mikor vettem kézbe utoljára ehhez fogható képregényt, olyat, ami azonnal magába szippantott, és nem kizárólag a látványával, hanem a megalkotott világával, az ötleteivel és a gondolataival is lenyűgözött. Talán az Incal sorozat volt rám ilyen hatással, csak éppen a két rajzstílust nincs értelme összehasonlítani, ég és föld a különbség.

 

Szakacuki Szakana nem a részletgazdagságra törekszik, a háttér alapos kidolgozása helyett a szereplőket helyezi előtérbe, és ez a fajta minimalizmus véleményem szerint kifejezetten illik a történethez. Persze az is lehet, hogy mivel a sorozat eredetileg webes képregényként indult, ennek köszönhető ez a rajzstílus. Senki ne számítson látványos oldalpárokra, önállóan funkcionáló képregényes megoldásokra, az esetek döntő többségében a panelek csupán a történetmesélésben vesznek részt, cselekvések, érzelmek uralják a kockákat.

 

Mindez azonban tökéletesen illik a sorozathoz. Elsőre azt gondolom, hogy ez a képregény azok körében lesz kultikus, de legalább népszerű, akik szeretnek olvasni, és hajlamosak időnként rácsodálkozni a környező világ szépségeire. Ők gond nélkül élvezik a sci-fi regényekben felvetett ötleteket, idegen civilizációkat, vagy egyszerűen csak elméláznak azon, hogy milyen érzés lehet felkeresni az ott leírt helyszíneket.

 

A Bolygóvándor első kötetében több ilyen pillanattal találkoztam. Legjobban a harmadik sztori, az Éji Ég Könyvtár tetszett. Bár tudom, hogy ezt a földön nem lehetne megvalósítani, hiszen a papír és a víz tartósan nem kedvelik egymás társaságát, mégis, egy ilyen elképesztő helyen szívesen eltöltenék napokat. Egyfajta kulturális Velenceként élném meg, ahol gondolákon utazik a látogató, keresve a megfelelő részlegeket (angyalirodalom, asztroköltészet, esetleg csillagközi népmesék). Esténként a csatornák partján heverve lapozgatnám a könyvemet, és jó idő esetén bámulnám a csillagokat.

 

Erős csábítást éreztem, hogy az itt leírt, kihalófélben lévő civilizációt (aminek oka az emberek önkéntes alapon fává történő átalakulása) rokonítsam napjainkkal, és a tóbiásfákat meg a netes közösségi oldalakkal. De aztán letettem erről, mert ez az öt történet annyira erős és újszerű (legalábbis számomra), hogy tiszta időpocsékolás ilyesmin töprengeni olvasás helyett.

 

Imádtam azokat a találmányokat, amelyek látszólag semmire sem jók, de közben meg mégis. Ott van például az Írnám toll – vajon ez mennyire ébreszti rá a használóját a leírt szavak mulandóságára? – főként ebben a verzióban. De említhetem a cigarettát (cigarisz), amit nem szívni, csak nézni kell, ahogyan a vékony fehér füstcsík az éjszaka sötétjében kanyarog az ég felé.

 

Csak utólag tudatosult bennem, hogy ellentétben sok más jövővízióval, itt nagyon alacsony a népsűrűség, ezért minden kimondott szó fontos. Nem bölcsek és próféták beszélnek egymással, hanem többnyire egyszerű emberek, és általában hétköznapi ügyekről esik szó (mit együnk reggelire, mikorra készül el a jelentés, mennyivel jobb volt régen, stb.) – de valahogy minden szó hangsúlyosabbnak tűnik. Hiszen lehet, ezek az utolsó gondolatai a másik félnek, mielőtt végleg elszunnyadna.

 

Főszereplőnk egyszerre van kint és bent – hiszen a Planetarium Ghost Travel (rövidítve PGT) alkalmazottjaként munkája a lakatlanná váló, szakszóval Szunnyadó Bolygók felkeresése, az ottani kultúrák dokumentálása, megőrzése. Segítőkész kíváncsisága révén megnyílnak előtte az emberek, és látogatásai sokkal többek lesznek egyszerű kirándulásnál. Mintha a kis herceg felnőttként újra indulna az univerzumban, és mi vele utaznánk, derekába kapaszkodva, válla fölött nézelődve. Látni új csodákat, ismerkedni idegenekkel, figyelni, támogatni – olyan az egész, mint egy álom.

 

Miután felébredtem, kíváncsian várom a következő kötet, és ha valaki lát egy PGT hirdetést, szóljon, érdekel az állás.