Főkép

P.L. Travers eme, Mary Poppins címen is kiadott regénye gyermekirodalmi klasszikus, mindenki ismeri, nem igaz? Esetemben nem, ugyanis kb. 36 éven át várt a magam példánya a polcon, hogy végre elolvassam, és így felnőtt fejjel döbbenetes élmény volt. Mindjárt el is mondom, miért, de előbb jöjjön a „mindenki tudja” rész.

 

Pamela Lyndon Travers (lánykori nevén Helen Lyndon Goff, született 1899. augusztus 9-én Ausztráliában, elhunyt 1996. április 23-án Angliában) első regénye Mary Poppins-ról, a varázslatos dadusról, 1934-ben jelent meg, és máig a legismertebb és legkedveltebb gyermekkönyvek közé tartozik. Nálunk előbb Benedek Marcell ízes fordításában jelent meg, később Varró Zsuzsa mai fejjel könnyebben érthető, de továbbra is remek magyarításában jelent meg megannyi kiadása (és számos folytatásáé is).

 

A címszereplőt egy nap konkrétan a szél fújja a Cseresznyefa utca 17. szám alatt lakó Banks család kapujához, épp jókor, minthogy gyereklányt, vagyis dajkát, netán ha úgy tetszik, nevelőnőt keresnek négy gyermekük mellé. Mary nyomban felcsap bentlakásos babysitternek, de már az elején megszabja a határokat – úgy munkaadói, mint a rábízott gyerekek felé. Ahogy a történet halad fejezetről fejezetre, megannyi különös kalandban lesz része a gyerkőcöknek, ám Mary végig megmarad szűkszavú, szigorú, különc figurának.

 

A fejezetek viszont nagyon is eltérnek egymástól. Nem is csak abban, hogy az egyikben mondjuk Maryt követhetjük a kimenőnapján, ahogy a gyufaárus-járdaillusztrátor barátjával átlépnek utóbbi egyik rajzának világába, míg a másikban mondjuk az éjjeli állatkertet látogatja meg a két nagyobb gyerek a dadussal. Izgalmakban, színes fantáziában nincs hiány, és jó eséllyel megannyi mai gyerkőcöt is elvarázsolnak ezek a kalandok. De arra nem számítottam, hogy az V. fejezet (A táncoló tehén) konkrétan népmesei (sőt mítikus) hatású lesz. Addig azt gondoltam, valamiféle, az 1930-as években modernnek számító mesét olvasok.

 

Mert Mary karakán kiállását, mely egyértelműen feminista és felvilágosult, még erre tudtam fogni. Ahogy a több helyütt is felbukkanó részleteket, melyeket társadalomkritikának is bátran lehet nevezni. Aztán a John és Barbara története c. fejezetnél már felderengett, hogy micsoda megértés, empátia és tudás lehetett az írónőben – megindító, ahogy elmeséli, a kisbabák még mi mindent tudnak, amit aztán cseperedve el is felejtünk mind… Hanem később, mikor a Holdtölte című fejezetben azt mondja az egyik szereplő, hogy minden és mindenki egy… Hovatovább Hermész Triszmegisztoszig visszavezethető üzenet egy gyerekregényben?! Na, ekkor esett le végre, hogy milyen hibás volt a hozzáállásom ehhez a könyvhöz. Azért, mert van Halász Juditnak egy nagyon aranyos dala Maryről, és mert az élt a fejemben, hogy gyerekirodalmi klasszikus, nem kellett volna azt gondolnom, hogy merő cukiság meg kaland meg gyerekkor lesz. Hiszen Milne Micimackója és még mennyi más régi gyermekkönyv is telis tele van olyan életbölcsességgel, amit az ember manapság már furcsállna, ha kimondottan gyerekeknek szánt regényben találkozna vele. S ez is micsoda butaság a részemről, hát kapásból tudnék mondani jó pár magyar és külföldi szerzőt, akiknek pont azért szeretem a gyerekkönyveit (is), mert annyira mély dolgokat adnak át olyan szépen és jól.

 

Ez az ausztrál származású írónő sem tett mást. De azért mikor utánaolvastam az életének, és kiderült, hogy korának mennyi, hm, ezoterikus gondolkodójával-írójával találkozott (kezdve Yeatsszel), s hogy utóbb Jungtól is tanult, mindez a helyére került. De ennek fényében talán még megdöbbentőbb számomra, hogy úgy abban a korban, mint azóta, ez a felszínen persze kedves és mókás és kalandos (és tényleg, micsoda irigylésre méltó kalandok azok!!!) történet milyen mélységeket hordoz, és hogy ezzel együtt is sikeres tudott maradni az amúgy szemlátomást egyre butított világban. Csak azt tudom mondani, amit Halász Judit énekelt: „Ó, Mary, már igazán jöhetnél”… Addig is megyek, és megveszem az összes folytatást.