Főkép

Mennyiszer halljuk azt nap mint nap, hogy viselkedjünk logikusan, észszerűen, gondoljuk végig a dolgokat józan paraszti ésszel, és akkor minden jó lesz! És sokszor így is van. Vagy legalábbis látszólag. De ki mondja meg, hogy adott esetben mi az észszerű, logikus döntés? És mi történik akkor, ha az ember végiggondolja a dolgot - és más következtetésre jut, mint az, akitől a felszólítást kapta? Kinek van igaza ebben az esetben? Ki az észszerűbb?

 

Kirsty Sedgman könyve ezeknek az első pillantásra ártatlannak tűnő kérdéseknek ás alaposan a mélyére. A szerző saját szavaival szólva a következőképpen lehet röviden összefoglalni a kötet tartalmát: „A könyv középpontjában a határvonalak metaforája áll. Azokról a határvonalakról beszélek, amelyek segítenek elválasztani a helyeset a helytelentől, a jót a rossztól, az elfogadhatót az elfogadhatatlantól, az erkölcsöst az erkölcstelentől, a civilizáltat a barbártól. [...] Honnan erednek egyáltalán az együttélés módjai? Kinek az érdekeit szolgálják? Mi történik, amikor átlépjük az észszerű és a helytelen közti határt, és tényleg így rendezzük el a legokosabban az életünket?

E kérdések köré épül a könyv. Az észszerűtlenség joga arról szól, hogyan navigálunk a társas helyzetekben, a zűrös, zavarba ejtő, ijesztő, vicces, sete-suta szituációkban. Azokról az értékekről, feltételezésekről, előítéletekről szól, amelyek meghatározzák másokról alkotott véleményünket, és arról, hogy ilyenkor ki a „mi" és ki a „mások". A modorról az udvariasságról, a korrektségről, a tiszteletről; az erkölcsről, az etikáról, a törvényről szól - azokról a nagy szavakról, amelyekkel azért hozakodtunk elő az évszázadok során, hogy meghatározzuk a sikeres együttélésünkhöz szükséges határokat."

 

Ebből a rövid idézetből is látszik tehát, hogy nem egy könnyed délutáni olvasmányról van szó: Sedgman komoly etikai, politikai és strukturális kérdéseket feszeget, melyek mindannyiunkat érintenek - kiket előnyösebben, kiket kevésbé előnyösen.Oldalszámra nem egy hosszú kötet - kb. 270 oldal, plusz az igen terjedelmes irodalomjegyzék -, azonban a súlyos témák miatt érdemes hosszabb időt és nagyobb figyelmet szánni az olvasásra.

 

A könyv két részre oszlik. Az első, Amikor észszerűen viselkedünk című részben Sedgman azt járja körbe, hogy honnan származnak a ma uralkodó normák és szabályok. Honnan jön az észszerűség iránti elvárás? Hogy épült be nem csak a mindennapokba, hanem a jogalkotásba és a hivatalos bírósági mechanizmusokba is? Ki szerint észszerű az, ami ma a törvény szerint is az?

 

Bemelegítésként esik néhány szó a bizalomról, ami megkülönböztet minket az állatvilág többi részéről, és ami lehetővé tette az évezredek során, hogy a kezdetben kis törzsekbe szerveződő Homo sapiensek ma már gyakorlatilag egy globális társadalomban élnek. A későbbiekben több példát is olvashatunk olyan szituációkra, amikor az észszerűség és logikus gondolkodás főszerepet kapott, a Covid-19 járvány első időszakában bevezetett szabályozásoktól kezdve, a színházlátogatási szokásokon át, egészen a bíróságok működéséig. Mindezek mellett előkerül a köteten végigvonuló, és a huszonegyedik században megkerülhetetlen téma is: az „internet társadalma", valamint az internetes viselkedési normák. Sedgman már ebben a fejezetben nekimegy az „egyetemes észszerűség" és az objektív józan ész eszméjének, mely fogalmak általában egy bizonyos társadalmi réteg gondolkodásmódját tükrözik, és mindenki más szempontjait figyelmen kívül hagyják.

 

A könyv második, Amikor nem viselkedünk észszerűen című részében Sedgman azonban még tovább megy. Lehetséges olyan szituációt elképzelni, amikor a szabályszegés nem csak a kisebb rossz, hanem egyenesen a helyes választás? Előfordulhat olyan helyzet, hogy az észszerűségre való felszólítás valójában a már jól bebetonozott hatalmi rendszerek érdekeit szolgálja?

 

Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy ezekre a kérdésekre igen a válasz, és a szerző azt is elmagyarázza, hogy miért. Bemutatja, hogyan vált külön az illem és az erkölcs a nyugat-európai civilizáció fejlődésében - hogyan került a belső értékrend, az erkölcs helyére a külsőségekre fókuszáló illedelmesség, ami helyet és lehetőséget teremtett az egyre nagyobb mértékű kizsákmányolásnak és elnyomásnak. Sedgman így ír erről a jelenségről:

Az európai etikettszövegeket tanulmányozva Elias azt vette észre a „civilizáció" retorikájában, hogy az illem és az erkölcsi tisztesség ideáljai - az olyan értékek, mint a becsület, a nagylelkűség és az együttérzés - szakadatlanul elválnak egymástól. Eltolódott a hangsúly: mindenkit arra ösztönöztek, hogy a tisztesség látszatát ápolja a társas érintkezésben megjelenő feszélyezettség- és szégyenérzet elkerülése érdekében. Ettől kezdve a „civilizált" (kulturált, udvarias) kifejezés egyre inkább az elfojtás szisztematikus folyamatát jelentette: az elmét, a testet és az érzelmet az „arcizma sem rezdül" máz mögé rejtették.

 

Ez a változás a nyugat-európai királyi udvarokban kezdődött, de a gyarmatosítással a következő évszázadok során az imperializmus globális rendszerein keresztül az egész világon elterjedt. Ennek a jelenségnek a terjedésére, és az általa okozott károk bemutatására szánja Sedgman a hátralevő oldalak nagy részét. Bár az általa felhozott példák nagyrészt brit vagy amerikai eredetűek, nem kell hozzá nagy gondolati ugrásokat végrehajtani, hogy a közép-kelet-európai, vagy akár a hazai rendszerekben megtaláljunk bizonyos párhuzamokat.

 

Az utolsó fejezetek valószínűleg ellentmondásos reakciókat fognak kiváltani az olvasókból. Lesz, aki felháborodik majd rajtuk, és lesz, akit megkönnyebbüléssel tölt majd el. Akárhogy is, szerintem érdemes ezeket is végigolvasni, akár egyet értünk a szerző gondolataival, akár nem. Sedgman a könyv végén ugyanis azt mutatja be, hogy a politikai szélsőségek (ő főként a jobb oldallal példálózik) hogyan használják fel az udvariasság kultúráját az elnyomást segítő eszmék és gondolatok terjesztésére, hogyan teremtik meg a "civilizált" vita látszatát, hogy aztán tisztességtelen módszerekkel a szőnyeg alá seperjék a nekik nem tetsző véleményeket és fejleményeket. Természetesen ennél a kérdésnél sem lehet szó nélkül elmenni az internet szerepe mellett, hiszen a világháló sokszor éppen a szélsőségek kiéleződését segíti egymás meghallgatása helyett. Legvégül pedig Sedgman a polgári engedetlenség létjogosultsága mellett áll ki - amellett, hogy az emberi élet és az emberi méltóság többet ér (legalábbis többet kellene, hogy érjen) a tárgyaknál és a gazdasági károknál.

 

Valószínűnek tartom, hogy Az észszerűtlenség joga egy megosztó olvasmány lesz, a szerző unortodox gondolatait és szókimondó stílusát nem fogja mindenki tárt karokkal fogadni. Én ennek ellenére egy rendkívül fontos könyvnek tartom, mert az általa bemutatott jelenségek és folyamatok létezése tagadhatatlan, és jó összefoglalója a globális szinten tapasztalható politikai radikalizálódásnak. Ajánlom mindenkinek, aki - hozzám hasonlóan - utál kommenteket olvasni az interneten, vagy valaha is elgondolkozott a politikai struktúrák beágyazottságának kérdésén.