Főkép

Ha viccelődni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy Pratchett pénzszűkébe került, és ezért írt egy könyvet – nem a pénzért, hanem a pénzről. Ebben aztán leírt mindent, ami a pénzjegynyomdákról, nemzeti/királyi bankokról és úgy általában a bankrendszerről eszébe jutott, s közben nem felejtette el hozzátenni azt a bizonyos hiányzó láncszemet, ami a középkori pénzváltók és a modern bankrendszer között helyezkedik el.

 

Valaki azt mondta, hogy Ankh-Morpork gyakorlatilag napjaink kozmopolita, mindenféle nációt szívesen látó, a sokszínűséget felvállaló nagyvárosok leképezése, csak a Korongvilágon több a vámpír, a zombi, az igor, mint mondjuk Londonban. Ebben szerintem van igazság, bár úgy vélem, az író zsenije önerőből alkotta meg ezt a mindenkit nyitott kapukkal váró metropolist. Ebben a kötetben már nem azon van a hangsúly, hogy miként tudják adoptálni a városi őrségbe a trollokat és a törpéket vérontás nélkül, hanem a pénzen.

 

Az idegenvezetésre az előző kötetben (Postabaj) jól teljesítő Nyirkos von Falshbays kap megbízást Lodocitól, és mivel élete szerelme vidéken mulatja az időt gólemek társaságában, hősünk némi hezitálás, valamint egy természetes haláleset után igent mond. Innen pedig már egyenes út vezet a fennálló bank, akarom mondani pénzrendszer gyökeres átalakításához.

 

Ami természetes számos fura figurával, humoros szituációval és pár emlékezetes mondással jár együtt, vagyis megkapunk mindent, amit mostanában természetesnek vehetünk egy Pratchett regényben. Valamint egy kis ismeretterjesztést úgy általában a pénzrendszer alapjairól, a kamatozó betét és a hitelezés fogalmáról – úgy tűnik ez esetben is kutatómunka előzte meg a regényírást. Viszont most sem nélkülözzük a természetfeletti elemeket, hiszen a mágusok által megalkotott beszélő könyvek, vagy a történetben fontos szerepet játszó gólemek köszönő viszonyban sincsenek a bankokkal, nem beszélve egy nőmániás halott nekromantáról.

 

Viszont van olyan része a történetnek, ami sajnálatos módon nagyon is aktuális, kivált, ha figyelembe vesszük, a regény 2007-es megjelenési dátumát, akkor elmondhatjuk, egy évvel a 2008-as bankcsődök előtt, Pratchett már vizionált egy ilyen helyzetet – és ezért nem kapott Nobel-díjat vagy látnoki kitüntetést. Nem véletlenül merül fel több szereplőben kérdésként a bankok megbízhatósága, és bankjegyek mögött álló fedezet milyensége.

 

„– Uram, én tiltakozom! A bankolás nem játék!

– Kedves Bent úr, dehogynem az, méghozzá egy olyan ősrégi játék, amit úgy neveznek, hogy „Mit tudunk szárazon megúszni?”

 

Az Ipari forradalom sorozat tovább halad a maga útján, ami persze a Korongvilágon sosem egyenes, mindig vannak benne kitérők, de a végén az optimizmus diadalmaskodik a nehézségeken, és egy fokkal jobb világban hajthatják fejüket álomra a szereplők – már akik életben maradnak. Minden erénye dacára, úgy vélem, az előző Nyirkos kötet jobb volt, talán az újszerűsége, vagy a jobban tálalt, kidolgozott cselekmény miatt. A Pénzcsinálóban is rengeteg a szereplő, akik közül páran már régóta velünk vannak (gondolok itt a városi őrség tagjaira), és velük is számtalan dolog történik, de igazából most első ízben jöttem rá a könyv felénél, hogy mi lesz a megoldás a végén. Bár az is lehet, hogy csak a szokásos – a trilógiák második része mindig laposabb, mint az első vagy a harmadik – effektusnak lehetünk tanúi, hiszen zárásként Lodoci belenget egy lehetséges folytatást, illetve a menet közben párszor említett Alvilág megvalósítása is újabb álláslehetőséggel kecsegtet főhősünk számára.

 

Mindentől függetlenül ez egy meglepően szatirikus történet, amiben Terry Pratchett elmondja, mit gondol a politikusokról, a pénzemberekről, a bank- és pénzrendszerről, meg persze rólunk, azokról a hétköznapi emberekről, akik se nem túl gazdagok, se nem elég szegények – csak általában mindent velük fizettetnek meg a hatalmon lévők.