Beszámoló: Bran – Fonó, 2023. november 3.

A Bran egyike azoknak a zenekaroknak, amelyek tinédzserkoromtól fogva elkísértek, és még mindig tudnak új élményt adni. November 3-án a Fonóban ünnepelték 30 éves születésnapjukat – ez a hely legalább annyira fontos szerepet játszott az együttes történetében, mint a Jókai Klub, ahol a Bran-esteket tartják –, és erre az alkalomra nemcsak az alapító és régebbi tagok, de a harminc évvel ezelőtti közönség egy része is visszatért.

 

Aki járt már Bran koncerten, az tudja, hogy minden alkalom bensőséges, így nem mondok azzal sokat, ha ezt is annak nevezem – de úgy gondolom, hogy az együttest övező szeretet és hűség mindenképpen magyarázható azzal az érzéssel, amit a zenéiken és Kovács Gáborján meséin és emlékein keresztül megidéznek. Aki jelen van, az nem csupán néző, de egy belső kör tagja is lesz, ismeretlenül is jó ismerős, aki közvetlen és megérintő élményt kap az előadóktól.

 

A 30 éves születésnapi koncerten sem volt ez másként, talán csak abban különbözött a Bran-kluboktól, hogy jóval hosszabbra nyúlt, és most az ír és ószirmi mesék helyét az együttes saját története vette át, amely a dalok között átvezetett a harminc évvel ezelőtti veszprémi szárnypróbálgatástól a mostani ünnepi koncertig. A legelső ír kocsmában elhangzott daloktól kezdve a saját útjukat járták, az ír kocsmazenétől eltávolodva inkább maguk dolgoztak fel ír (majd később skót és breton) népdalokat, balladákat, és egy idő után ezek közé ószirmi dalok is keveredtek.

 

A mostani koncerten mindenféle dalból kaptunk ízelítőt, azok történetével együtt, megtudtuk, hogy a régebbi és jelenlegi tagok mikor és hogyan kerültek az együttesbe, és sokuk vendégként fel is lépett – különleges élmény volt látni és hallani, ahogy a Bran történetének furulyásai mind együtt, egymás mellett állva fújják az ír furulyát. A versmondó esteket Závory Andrea színésznő idézte meg Derek Mahon egy megrázó versével és egy gyönyörű ír himnusszal, melyek után a csend is a zene részévé vált. De a műsorba meghívót kapott a közönség is, a falak, a poharak, sőt egy cipőtalp is (aki nem érti, miről beszélek, menjen el egy Jókai Klubos Bran-estre, és akkor a lapradiátorokat is hallhatja megszólalni).

 

A kis szünettel együtt három órás koncertet végül táncház zárta. Én úgy jöttem el, ahogy harminc éve általában a Bran koncertekről: könnyedebben, vidámabban, azzal az érzéssel, hogy a zene ismét megölelgetett.