Főkép

Testem határozottan tiltakozott a korai felkelés miatt, de végül sikerült elindítanom a napot, és ugyan az eredetileg gondolt időpontnál később érkeztem meg az expo helyszínére, de ez nem okozott gondot, mert nagyjából mindent sikerült megvalósítanom az előzetesen eltervezett ügyekből. Mert ugyebár mindenki üzletelni érkezett, vagy venni, vagy eladni, vagy kapcsoltot építeni – és erre az expo a legjobb alkalom, hiszen itt koncentráltan van jelen a szakma. Oké, nem mindenki, hiszen a Top20 kiadó közül páran hiányoztak (például a Fonó), és a számomra érdekes, kisebb kiadók sem tudtak/akartak A Coruña esős időjárásával szembesülni.

 

Mert mi tagadás, az idő egész héten pocsék volt, bár ez a helyieket szemlátomást nem zavarja, mintha a világ legtermészetesebb rendje lenne, hogy hol szemerkél, hol szakad, hol meg csak borult az ég (napsütésben csak ritkán volt részünk, ám akkor nagyon örültünk neki). A szél hasonlóan szeszélyesen van jelen – esernyő és megfelelő ruházat nélkül botorság elindulni a szállásról.

 

Mára a második emelet maradékának feltérképezése, illetve kapcsolatfelvétel pár előadóval volt a cél – és ezt sikerült is megvalósítanom. Ezért jutott időm arra, hogy rövid időre beüljek a Weyer Balázs által vezetett beszélgetésre (Meet the Recipient of the WOMEX 23 Professional Excellence Award), majd csatlakoztam a Balti országok happy hour programjához. Nem tudom, miként alakult így, de ettől kezdve szinte a nap végéig valaki mindig traktálta enni és innivalóval a womexeseket. Szerintem jelenleg nekem van a legnagyobb gyűjteményem lefotózott szeszesüvegekből – bár többen nem értették, miért nem akarom megkóstolni a butéliák tartalmát.

 

A nap első koncertjeként a Cocanha duó produkcióját néztem meg, akik okszitán nyelven énekelnek, és hagyományos hangszeren játszanak. Nagyon jól kihasználták a polifónikus éneklésben rejlő lehetőségeket, időnként késztetést éreztem a táncra, de ez végül – mindenki szerencséjére – elmaradt.

 

 

Utánuk egy tekerőlant-harmonika kombó következett Svédországból, a Symbio. Instrumentális zenéjük elég nagy kontrasztot mutatott a korábban látott hölgyekhez képest, és bár LarsEmil Öjeberget, valamint Johannes Geworkian Hellman nyilvánvalóan mesterien játszottak, hamar kiderült, ez nem én zeném, így távoztam.

 

 

Délután azzal a tudattal távoztam az épületből, hogy a gyakorlati része számomra befejeződött az idei WOMEXnek, már csak a levezető programok vannak hátra. Ezek közül pár koncertre voltam nagyon kíváncsi, elsőként a brazil Anna Tréa produkciójára, mert két évvel korábban teljesen elvarázsolt a színpadon. Ezúttal sem volt másként, mert szerencsére éneke és gitártudása megmaradt.

 

Utána átsétáltam a színházba, hogy belepillantsak a brit Matt Carmichael és együttese produkciójába. A zenéjük korábban, amikor az utolsó lemezüket hallgattam, nem érintett meg, és élőben sem kerültünk közelebb egymáshoz, pedig jazzes-folkos produkciójuk jól megkomponált számokat tartalmaz.

 

 

A sorban a litván Jausmė fellépése következett, de ezen az estén nem tudtam mit kezdeni a kanklės-ének párosítással. Sajnálatos módon Liraz koncertje elmaradt, pedig az utolsó lemeze alapján nagyon vártam a találkozást, kíváncsi voltam, hogy mennyire tudja élőben produkálni azt a hangzást, amit a stúdióban rögzítettek. A francia Ko Shin Moon zenéjére az érdekes jelzőt akasztottam, mert ez a fajta elektronikát elektromos gitárral kiegészítő produkció nem talált utat hozzám.

 

 

A görög Erini ezen az estén cselló és krétai líra kísérettel lépett fel, és ha jól értettem, akkor nagyszülei dalait énekelte. Nem maradtam vele sokáig, mert kezdődött az észt duó, a Puuluup koncertje a kikötő másik végében. Magukat egyfajta poszt-folk zeneként határozzák meg, és szerintem a vicces-mókás északi csoportba tartoznak (lásd Eläkeläiset). Élőben pedig egyszerűen ellenállhatatlannak bizonyultak. Mindenki vigyorgott és több-kevesebb sikerrel próbált táncolni.

 

 

Nem vártam meg a műsor végét, mert nem akartam lemaradni az angol The Breath duó fellépéséről. Ríoghnach Connolly amikor nem énekelt, hol Stuart McCallum gitárost szekálta, hol meg velünk kommunikált. Érdekes módon a kacagása egész más kategóriába tartozik, mint a Tündérországot idéző, éterei zenéjük. Mondjuk az is igaz, az elektronika már náluk is jelen van, de az alaphangulat mit sem változott, muszáj lesz írnom az utolsó lemezükről.

 

 

Zárásként még belekukkantottam a szenegáli DefMaa MaaDef produkciójába, de a testem fáradtsága, a két rapper hölgy és a gyomromban dübörgő basszus már túl soknak bizonyult, így a szemerkélő esőben hazafelé vettem az irányt.