Főkép

Mindennapi sztrájkunkat add meg uram nékünk – ez a mondat jutott eszembe, amikor péntek délelőtt a Palexcohoz értem. Ugyanis a szomszédos középület bejáratánál pár komolyan beöltözött rendőr várakozott, majd amikor tovább haladtam kiderült, nincsenek egyedül, mert kollégáik az épület többi oldalanál várakoztak. Rövid kérdezősködés után kiderült, nem terrorfenyegetésről van szó, hanem sztrájkolókat várnak tüntetni. Öt nap alatt ez már a harmadik alkalom, amikor ilyen jellegű eseménnyel találkozunk, vagyis a helyiek nagyon öntudatosak.

 

Szerencsére ez semmiféle kihatással nem volt a WOMEX életére, ott minden a normál kerékvágásban zajlott. Erre a napra is jutott egy találkozó, ami a szerencsétlen előjelek dacára nagyon jól sikerült, mivel egy tartalmas beszélgetés kerekedett belőle. Hasonlóan kellemesen telt a nap többi része, többek között találkoztam az Elephant Sessions, a Naked, és a Dobranotch két-két tagjával, valamint az Alice in WonderBand duóval. Készültek közös fotók, és alkalmam nyílt elmondani, milyen sokra tartom azt, amit csinálnak, és mintegy mellékesen megkérdeztem, mikor jön a következő lemezük.

 

Mára a második emelet bejárását terveztem, amire végül csak részben jutott időm, mert elakadtam pár standnál, és egyik sem öt percig tartott. Van pár új kiállító, akiknél még nem jöttem rá, mégis mit akarnak, miért vannak itt – ha lesz időm, szombaton majd próbálok választ kapni ezekre a kérdésekre.

 

Részben a programtorlódás következtében, a nap első koncertjének csak az utolsó tíz percére értem oda, amit utólag már bánok, mert a Loccisano - De Carolis Duo két gitárosa kifejezzen tehetségesnek bizonyult, mi több, az utolsó számuk kellemesen meglepett újszerűségével és ötletességével.

 

 

Szintén pengetős hangszeren játszott a következő fellépő, az iráni Elshan Ghasimi. Zenéje tradicionálisnak, de legalábbis a klasszikus hagyományokra épülőnek, klubhelyiségbe, kisebb színházba illő intim, a közönség aktív figyelmét igénylőnek tűnt. Ezen a napon két programon kívüli produkciót láttam. Egyfajta előreklámozásként az galíciai Ailá három tagja tartott rövid ízelítőt adott abból, hogy mire számíthatunk tőlük. Erről rövid felvételt készítettem, ami megtekinthető (a többi koncertrészlettel együtt) a facebook oldalamon. Erre a napra is jutott alkoholizálás, hiszen több standon is kínáltak enni és innivalót, ha szeretném a töményet, akkor legalábbis szalonspicces állapotba hozhattam volna magam. Így csak egy-egy korty erejéig ismerkedtem a különféle nációk büszkeségeivel (ilyen tematikájú fotókat csináltam, az expó után ezeket is felteszem majd).

 

Az egyik ilyen gyertek, igyatok-egyetek és közben beszélgessük alkalommal tartott bemutatót műsorából az Alice in WonderBand. Bár a körülmények nem voltak ideálisak, kitettek magukért, és még mindig tetszik, amit csinálnak. Azzal a tudattal vonultam el ebédelni, hogy az idénre tervezett célokat elértem, két embert leszámítva mindenkivel beszéltem, minden vágyott lemezből kaptam fizikai példányt, vagy küldik digitálisan, és nem utolsó sorban találkoztam pár muzsikussal, akiket sokra tartok.

 

 

Este kilenckor pedig kezdetét vette a szokásos koncertdömping. Mivel erre a napra nem jutott olyan fellépő, akinek a teljes koncertjét látni akartam, a nézzünk meg minél több fellépőt elv alapján állítottam össze a menetrendemet. A sort az etióp énekesnő, Kutu kezdte, aki a francia Théo Ceccaldi hegedűs, és még három muzsikus társaságában igyekezett elbűvölni a közönséget. Érdekes, számomra kicsit kísérletező jellegű zenéjük csak három szám erejéig varázsolt el, ezért átsétáltam a közeli színházba, ahol a kurd Danûk együttes rockosított hagyományos dalokkal idézte meg szülőföldjét. A háttérre vetített vidéki filmrészletekkel ez teljes mértékben sikerült, de mielőtt valaki kapát, vagy pásztorbotot nyomott volna a kezembe, szó nélkül tovább álltam.

 

 

A következő állomáson egy törzsi szertartás fogadott, mert a kanadai Nimkii and the Niniis trió törzsi dalokat adott elő, bő lére eresztett szóbeli magyarázattal kiegészítve, és időnként tánccal megtámogatva. Érdekes volt, és remélem, a gyógyító tánc hatással lesz az egészségi állapotomra – de a viccet félretéve, jó érzés látni, miként dolgoznak páran azon, hogy a törzsi hagyományok, és egyáltalán a nyelv, megmaradjon.

 

 

A következő duó hasonlóan minimalista, zsigeri zenével lepett meg, és itt éreztem első ízben az este folyamán, hogy meg kell hallgassam a lemezeiket, és ha azok is ilyen jók, akkor talán illene írnom róluk. A koreai Haepaary elektronikát kevert dobolással, és letisztult, a régmúlt felé kacsintó, de közben két lábbal a jelenben álló muzsikával nyert meg magának.

 

 

Éles váltásként egy francia jazz csoport, az Aleph Quintet következett, de az instrumentális, improvizációval, szólókkal felvezetett zenéjük nem érintett meg, ezért két-három szám után távoztam a helyszínről. Sajnos a chillei-kanadai Akawui a kellemes cumbia után, ami nagyjából a nézők felét táncra csábította, nekiállt politizálni, és kevésbé táncos dalokkal tolmácsolni az üzenetét. Erre már nem voltam kíváncsi, ezért mentem tovább a sátorba. Itt a Widad Mjama & Khalil Epi duó bolondította meg a womexeseket. Widad Mjama rappelésre épülő éneke, kiegészítve Khalil Epi elektronikájával egy nagyon modern, de azért a hagyományokkal sem teljesen szakító produkciót hozott létre, ami szemlátomást nagyon bejött a közönségnek.

 

 

Éjfél után, zárásként az Avalanche Kaito trió koncertjét kerestem fel, de gyorsan kiderült, hogy nem erre vágyom egy sűrű nap végén. Ez a punkos-rockos muzsika, kiegészítve Kaito Wimse egyéni énekével/szövegelésével vagy magával ragadja a hallgatót/nézőt, vagy távozásra készteti. Három szám után úgy éreztem, inkább az ágyban a helyem, ezért a szemerkélő esőben a hotel felé vettem az irányt.