Főkép

Az időjárás továbbra sem kegyes a womexesekhez – zuhogó esőben indultam el az expo nappali helyszíne, a Palexco felé. Rövid mérlegelés után inkább csatlakoztam a buszra várók kicsiny csapatához, és így megtapasztaltam, hogy a hetes buszon itt is tömeg van. A sokaság és az eső dacára korán érkeztem, nagyon sok stand még gazdátlan volt, úgy tűnik, másnak is fura, hogy reggel nyolckor itt még sötét van (kilenckor kel a nap).

 

Kihasználva a keletkezett szabadidőt, körbejártam az épület mindhárom szintjét, és próbáltam memorizálni, mi merre van. Érdekes az épület, mert a közepén van egy hatalmas koncertterem, ami köré három szinten tágas folyosókat helyeztek el – ezeken találhatók a standok (földszinten és a másodikon), az elsőn pedig a konferenciatermeket, filmtárat, mentorszobákat és efféléket helyeztek el. Ha már itt jártam, megnéztem Simon Maisonobe hatrészes dokuját (Raï Is Not Dead), ami az algériai raï múltjáról és jelenéről szól. Akit érdekel, elérheti az Arte Youtube csatornáját, szerintem érdemes megnézni.

 

 

Továbbra is igaz, amit tavaly írtam:

„A standok között sétálva feltűnt, hogy egyre többen szakítanak a hagyománnyal, és már nem fizikai CD-kkel próbálják eladni a portékájukat, hanem digitális tartalommal. Aminek részben örülök, mert ez tényleg praktikusabb, és így könnyebb bőrönddel utazom haza, viszont sajnálom, mert jó érzés kézbe venni a lemezt, böngészni a bookletet, vagy csak bogarászni a számlistát, vagy ha válogatásról van szó, a névsort. Idén mintha inkább a tollak, matricák és effélék képeznék a marketinganyagokat, no meg persze a rengeteg szórólap, plakát, és más efféle.”

 

Tovább erősödik a QR kódos lejátszási listák tábora, vagy jobb esetben az így megosztott extra tartalmakhoz jut az érdeklődő. Szerintem jó ötlet, mert például a tetszetős szórólap, és az érdekes önmeghatározás (dark-folk) alapján szerettem volna többet megtudni egy ukrán bandáról, és az így kapott infó alapján eldöntöttem, hogy meghallgatom az utolsó lemezüket.

 

Miközben a kellemes és kezelhető mennyiségű tömegben körbejártam a földszintet, megejtettem pár tervezett meetinget, és pár váratlan találkozást. Ilyen volt például a saját standot állító svéd Fränder együttes, és a jelenlévő két tagnak nemcsak azt tudtam elmondani, mennyire tetszik a második albumuk, hanem közös fotóra is hajlandóak voltak. Lassan de biztosan beérik a sok éves belefektetett munkám, mert egyre több helyen tudják, mit csinálok, emlékeznek korábbi cikkeimre, és nem kell a nulláról elmagyaráznom, ki vagyok és mit szeretnék. Magától értetődően küldik digitálisan a kért lemezt, és örömmel válaszolnak a kérdéseimre. A legjobb pillanat csütörtökön az volt, amikor szóba került egy külföldi fesztiválon való aktív szereplésem.

 

Bevallom, némileg kifogott rajtam a napközbeni koncert helyszín megtalálása, időbe telt, mire rájöttem, hogy a pincébe vezető lépcsősort kell használni, ha nem az erkélyről akarom nézni az idei első fellépő, a kanadai Gordie MacKeeman and his Rhythm Boys formáció műsorát. Egy alapvetően vidám, energikus, első hallásra visszahangszerelt rockabillyt játszó társulatról van szó, akik némi amcsi folkzenével keverték a zenéjüket. A frontembert túltöltötték energiával, hegedülés közben lazán steppelt és táncolt, de gond nélkül beült a dobok mögé – és egyébként is lazán cserélgették egymás hangszerét a tagok. Jól eltalált expó indító programnak bizonyultak.

 

 

Utánuk egy sokkal nyugisabb pakisztáni duó lépett fel. Ustad Noor Bakhsh saját szerzeményei engem lassan, de biztosan a révülés felé terelgettek, miközben a virtuóz játékát néztem a lakóhelyére jellemző, citerára és kotóra emlékeztető benju-n (lásd a következő klipen). Mondjuk volt, aki táncolt a zenére – ebből is látszik, mennyire másként hatnak ránk az időben modellált hangok.

 

 

Pár órás szünet után kezdődtek az esti koncertek, amikkel kapcsolatban előzetesen csak annyit határoztam meg, hogy a kedvenc Elephant Sessions-t mindenképpen megnézem. Ez így önmagában már jelezte, hogy gyakorlatilag egyik helyszínről a másikra megyek, és igyekszem minél több fellépőt megnézni – és így is lett. A Les Héritières - Tribute to Cheikha Rimitti indította az estét, három erőteljes hölgy a raï legnagyobb előadóját, Cheikha Rimittit idézte meg a színpadon. Innen színházba mentem, ahol Mouvman Alé és kísérői egy nagyon kísérletező műsorral leptek meg. Azt nem mondom, hogy tetszett, de készséggel elismerem, hogy érdekes, formabontó, meg minden volt. Ez az a zene, ami vagy tetszik, vagy a második szám után elhagyod a helyszínt. Meglepő módon sokan nézték végig a koncertet.

 

 

Következő állomásom a Palexco épületében volt, ahol a szlovák Júlia Kozáková – Manuša gyakorlatilag egy cigánynóta estet prezentált az érdeklődőknek. Bár szép hangja volt, ezen az estén nem ilyesmire vágytam, ezért hamar távoztam. Egészen a pelikán házig mentem, ahol a Kin'Gongolo Kiniata újrahasznosított anyagokból készített hangszereken játszott. Ez sem volt rossz, de pár perc után távoztam, mert nekem hiányzott belőle valami plusz. A következő állomáson a finn Ánnámáret számi dalokkal készült. Tetszetős volt, amit csinált, alapban szeretem is az ilyen muzsikát, de nem maradhattam sokáig, mert kezdődött az est fénypontja a kikötő másik végében, így útra keltem az esőben.

 

Pár nappal korábban szomorúan vettem tudomásul, hogy lemaradtam az Elephant Sessions utolsó lemezéről, de megfogadtam, hogy ezt még idén pótolni fogom. A koncertjük alsó hangon fantasztikus volt, és nemcsak engem varázsolt el, hanem a körülöttem állókat is, ment a tánc, a taps, a kurjászás. Instrumentális(!) zenéjük izgalmas keveréke a folknak, rocknak és újabban az elektronikának. A még mindig nagyon fiatal srácok igazi bulihangulatot teremtettek a sátorban, nagyon hamar elrepül ez a háromnegyed óra. Sajnos a hangzás nem volt az igazi (a dobnak időnként borzasztó hangja volt), és az epilepsziára hajlamosak a világítástól biztosan a padlóra kerültek volna – de ezeket az apróságokat leszámítva az est legjobb koncertjét láttam, szubjektíven nézve persze.

 

 

Zárásként még belekukkantottam a kolumbiai Killabeatmaker bulijába, de ott annyian voltak, hogy tolongás helyett inkább hazamentem aludni.