Főkép

A Liszt Ünnep újabb eseményén jártunk a Müpában, a Kronos Quartet  előadásán, amit a mai idők új szokásai határoztak meg inkább egy standard vonósnégyes megszokott hangzásával szemben. Arra ugyanis a legkevésbé sem számítottunk, hogy kihangosított felvételekkel együtt fognak maguk sem akusztikusan megszólalni, ami egyre bevettebbnek tűnik manapság, legalábbis erre kell, hogy következtessünk, miután egy héten belül már másodszor is ezt tapasztaljuk – Hania Rani nagybőgőse ugyanis inkább csak biodíszletként szolgált a művésznő sokszor önmagát is felvételekről kísérő, két nappal korábbi előadásán. Klubokban ez persze teljesen oké, de Európa egyik legjobb hangversenytermében?  

 

Persze miért is ne, hiszen azt az előadás előtt is tudtuk, hogy az immár ötven évre visszatekintő amerikai négyes óriási repertoárt tud magáénak, ami egy rendkívül széles skálán mozog a klasszikus zenétől a pop és rock feldolgozásokon át a kortárs kompozíciókig. De éppen arról híresek amiről tanúbizonyságot is tettek az este során, hogy könnyeden áthangszerelnek bármit egy vonósnégyesre, most éppen Jimi Hendrix-től a „Watch Tower”-t csodálhattuk meg többek között. Viszont a koncert elején elhangzott, Kanadától Mexikón át a Távol-Keletről is hozott kortárs kompozíciók alá teljesen magától értetődően játszák be felvételről egy karneváli ütőhangszeres csapat háromnegyedes latin ritmusait vagy éppen egy madárének hangeffektusát. Problémamentesnek tűnik ami egy hangszeres előadástól általában idegen, és bár természetesen teljesen érthető, hogy nem tudják megháromszorozni magukat amikor az este csúcsára érnek Steve Reich, '98-ban az együttesnek komponált „Three Quartets” két tételével, sokszor az sem világos, hogy két kvartett szól „csak” felvételről és a harmadikat élőben halljuk vagy egyszerűen uniszónóban rájátszák a harmadik kvartett szólamait a már meglévő felvételre – többnyire ezt a benyomást kelti ez az egyébként nagyszerű muzsika, dehát akkor pontosan mit is hallottunk „élő” előadásban?

 

A szünetet követően a jeles iráni énekesnővel, Mahsa Vahdattal léptek fel, akivel Rúmi és Háfez klasszikus perzsa költeményeit feldolgozó saját dalait adták elő. Hangulatában teljesen más fordulatot vesz az este, az elnyomott iráni nők kerülnek előtérbe, a szabadság és a szülőföld iránti sóvárgás és romantika vezérli a sokszor a fájdalom hangjaival átitatott énekeket. Vahdat tényleg lenyűgöző, a hangszeres zenei kíséret viszont kevésbé meggyőző, inkább csak egy kísérlet és gesztus, ami viszont remekül rezonál a közönségben.

 

Az este során Wiancko cselló játéka messze kimagaslott a négyesből, különös központi helyet kapott amikor a többiek előre kikészítet pohár orgonákon vonózva játszották a harmóniákat. Azt már sajnos nem tudtuk eldönteni, hogy a kanadai kortárs telefonos darab további rétegei – telefonba kiáltás és üres pohárból ivást követő hegedű rágcsálás – vajon a darab performatív részei vagy csak az együttes viccesnek szánt koreográfiája. Hania Rani koncertjéhez hasonlóan a súlytalanság terhe oximoron jellemezte az este élményét.

 

Előadók:

David Harrington – hegedű

John Sherba – hegedű

Hank Dutt – bárcsa

Paul Wiancko – cselló

 

Mahsa Vahdat – ének