Miért érdemes megnézni a BALKAN:MOST Fesztivált?

Úgy gondolom, az idei év egyik legfontosabb és egyben legizgalmasabb világzenei eseménye Magyarországon a szeptemberi BALKAN:MOST Fesztivál. Számomra nem kérdés, hogy ez nem csupán kihagyhatatlan alkalom pár ismerős formáció koncertjének megtekintésére, hanem egyben találkozási lehetőség néhány ígéretes együttessel, akik a régió sokszínű muzsikáját őrzik meg és formálják újra.

 

Viszont amikor ismerősökkel beszélgettem, felmerült a kérdés, hogy vajon miért érdemes erre a három napra Veszprémbe utazni? Mit tudnak ezek a bandák, amit az ember nem ér el a Fonó vagy a Magyar Zene háza kínálatában? A válasz egyszerre nehéz és könnyű – de ezt a párosítást már megszoktam a világzenében, és mivel tényleg fontosnak tartom a Fesztivált, írásban gyűjtöm össze érveimet.

 

Az első és legfontosabb, hogy ezeken a napokon az élő zene varázsát élvezhetjük, itt nem lesz playback, a muzsikusok valódi teljesítményét kapjuk, nem pedig a stúdiók steril környezetében felvett számokat. Szerencsésebb pillanatokban a közönség és az előadók egymásra hatása semmi máshoz nem fogható hangulatot teremt, az itt és most pillanatot, amelyekért érdemes koncertre járni. Ehhez nem szükségesek rádióban rogyásig játszott slágerek (persze előny, ha valamennyire ismerjük a fellépők lemezeit), mert hiszem, hogy a minőségi zene képes megérinteni a hallgatókat. Előzetesen úgy számolok, hogy minden napra legalább két-három ilyen koncertben lesz részem – ezért is várom szeptember hetedikét.

 

Természetesen igaz, hogy ilyen egymásra találások nem csak a világzenei koncerteken fordulnak elő, szóval megértem, ha valakinek ez még kevés a döntéshez. A másik érvem nem teljesen zenei jellegű, bár kapcsolódik hozzá. Kimondva, kimondatlanul, ez a három napos fesztivál gyakorlatilag egy záróbuli. Négy év munkája fejeződik itt be (persze van még tennivaló a tényleges zárásig, de ez itt egy fontos mérföldkő), ami egy olyan projekt, amire nálunk nem gyakran van példa, hiszen a MOST Music projekt vezetőjeként a Hangvető azon dolgozott, hogy a térség kevésbé ismert előadói felkerüljenek Európa koncerttérképére, és több lehetőséget kapjanak. Remélem nem kell megmagyarázni, miért fontos, hogy az EU polgárai jobban megismerjék egymást. Az eddig látottak alapján (azért fél szemmel évek óta figyelem a projektet, kivált az általa támogatott zenekarokat) ez egy sikeres projekt, amihez ezúton is gratulálok a Hangvető csapatának. Szóval ez a fesztivál egyben egy sikeres EU-magyar projekt zárása is – ünnepeljünk együtt.

 

 

Aki nem szereti a világzenét, annak ez a három nap remek lehetőség, hogy eldöntse, változtat ezen a hozzáálláson vagy sem. A Balkán abból a szempontból remek választás a prezentációra, mert tapasztalatom szerint az ott élők sokkal intenzívebben élik meg az életet, és ez a fajta hozzáállás visszaköszön a zenéjükben. Még az olyan szomorkás-vágyódós zenében, mint az első klipen látható Divanhana sevdahjában is van annyi plusz, ami képes seperc alatt magával ragadni a közönséget. Aki feltöltődésre vágyik, annak kifejezetten javallott a BALKAN:MOST-ot, garantáltan talál olyan fellépőket, akik képesek feltölteni a testet és a lelket.

 

Szerencsére nem vagyunk egyformák, így nem kell attól félni, hogy mindenki ugyanazt a koncertet akarja megnézni. Három nap, három helyszín – mindenkit folyamatos vándorlásra bíztatok, mert így lehet minél több fellépőt megnézni, belekóstolni az egymástól gyökeresen eltérő muzsikákba, keresni a nekünk legjobban tetszőket. Mert ugyan minden előadó a Balkánt képviseli valamilyen formában, azért hatalmas eltérés van például Koszika és a Naked zenéje között. De pont ezért jó ez a fesztivál, főként azoknak, akik csak most ismerkednek a világzenével.

 

Végezetül öt fellépőt ajánlok, akiket vagy már láttam élőben és/vagy írtam már lemezükről, és szerintem érdemes megnézni őket. Első helyen ki más lehetne, mint a Divanhana. Tavalyi koncertjükről többek között így vélekedtem:

„Szerencsém volt, mert az első sorban volt még szabad hely, és pár perc várakozás után színpadra lépett az öt muzsikus (Šejla Grgić, Neven Tunjić, Nedžad Mušović, Azur Hajdarević, Irfan Tahirović, valamint vendég hegedűsként Larisa), és kezdetét vette a varázslat. A bűbáj legfontosabb alkotóeleme Šejla Grgić hangja, az ő orgánuma, énekstílusa pont olyan, amit szeretek, és ami véleményem szerint tökéletesen illik ehhez a balkáni muzsikához, amiben sevdalinka, bosnyák, török és minden más, errefelé megfordult népcsoport zenei öröksége felbukkan. A zene azonban jóval több szimpla múltidézésnél vagy hagyományőrzésnél. Időnként jazzes elemek bukkantak fel, aztán gyakran improvizáltak, és a szólókról sem mondtak le – de szerencsére csak olyan mértékben, hogy ne váljon unalmassá a produkció.”

 

Őket csütörtökön este nyolckor a Szentháromság téren nézhetjük meg.

 

 

A Naked, a második kedvenc formációm énekes nélkül lép fel, de így is ellenállhatatlanok, garantált a tánc, a mozgás a koncertjük alatt. Velük a 2021-es WOMEXen futottam össze:

„… a dobost nem a többiek mögött helyezték el, hanem velük egyvonalban, mintha a társulat igazgatása, szemmel tartása lenne a feladata. A ritmusszekció – kivált a hipermozgásos basszer ­– kőkemény alapot biztosított a másik három zenésznek (egy hegedűs és két fúvós). Időnként rettentő káoszba fulladt a produkció, mindenki csak saját magával foglalkozott, és arra gondoltam közben, hogy aki most kezdi az ismerkedést a világzenével, az ne őket hallgassa elsőként. Meghatározónak bizonyultak az improvizációs részek, de persze nekem azok a számok tetszettek a legjobban, amelyeknél valamennyire a jellegzetes balkáni dallamokra koncentráltak. Mégis, az egész egységesnek, izgalmasnak, eredetinek és bizonyos értelemben felszabadító élménynek bizonyult.”

Őket pénteken este fél tizenegykor az Óváros téren nézhetjük meg.

 

A következő duót élőben még nem láttam, de a lemezük és a neten látott felvételek alapján emlékezetes lesz a produkciójuk. A szerb Alice in WonderBand szerintem a jövő egyik lehetséges ígérete, mert „…amit ők csinálnak, azt túl leegyszerűsítő lenne zenének mondani, sokkal inkább tekinthető egyfajta összművészeti önmegvalósításnak, aminek csak egy része a muzsika, legalább ennyire fontos eleme a mozgás, a tánc.”

„…kedvencem a makedón „Jovano, Jovanke” című szerelmes dal, amely ebben a formában is emlékezetes, aztán a „Ruse kose/Kâtibim/Apo xeno topo” sokoldalúságával nyerte el tetszésemet (görög-török-szerb gyökerekkel). Általánosságban pedig emelem képzeletbeli kalapomat, ahogyan összehozták az éneket és a testhangszerekből kicsiholt változatos ritmusokat (és a minimális hangszeres kíséretet), ez valóban új hang a balkáni világzenében.”

 

Őket szombaton este hétkor az Óváros téren nézhetjük meg.

 

 

Szintén a kísérletező, újító kategóriába tartozik a bolgár Oratnitza. Voltam már koncertjükön, de igazából az utolsó lemezükkel nyertek meg maguknak:

„Egyedi zene – de mégis jól felismerhető, beazonosítható, miből rakták össze. Az ének nyilvánvalóan a bolgár népzenéből ered (Trunke, Todorke), a hagyományos énekstílusok önállóan is megállják a helyüket, azonban a hangszeres kísérettől válik igazán unikálissá a produkció. A zenei rész sokféle forrásból táplálkozik: jazz (Ethiopa), népzene (Trunke, Todorke) megbolondítva tájidegen hangszerekkel (didgeridoo), a végeredmény pedig egy modern és jobb szó hiányában kortárs hangzás. A hangszerelés nagyon ihletett, a különféle hangszerek (szaxofontól a kavalig) pont úgy, pont ott és pont olyan mértékben vannak jelen, amit az adott kompozíció megkíván.

Egyébként az albumra még az organikus szót érzem igaznak, mert jól felépített, a dalok nyilvánvalóan működnek, és minden hang a helyén van. Legyen szó jazzes hangulatról (Ethiopa), vagy törzsi-pogány időket idéző feelingről (Vezden Moma) – minden szám saját karakterrel bír, amit nem tanácsos háttérzeneként hallgatni, mert annál sokkal gazdagabb, összetettebb szerzemények ezek. Jó példa erre a „Momitze”, ahol az ének (női és férfi) és a didgeridoo jól megfér a szintetizátorral és a különféle ütőhangszerekkel.”

 

Őket pénteken este, fél órával éjfél előtt a Szentháromság téren nézhetjük meg.

 

 

 

Ötödikként egy idei felfedezésemet ajánlom mindenki figyelmébe. Koszika vagyis Koszorús Krisztina a tavaszi Szimplás fellépésével lopta be magát a szívembe, mert színpadi megjelenése, kisugárzása egyszerűen vonzza a tekintetet, hangja emlékezetes, produkciója pedig egyedi és újszerű. Reményeim szerint nem lesz ez másként a csütörtöki koncerten sem, amire az Óváros téren kerül sor, este hétkor.

 

 

Természetesen ezek szigorúan az én kedvenceim, gyakorlatilag minden fellépő nyújt valami egyedit, különlegeset – pont ezért kerültek be a Most programjába (kivéve Mano Chao). Biztosan lesznek, akik hiányolják a balkáni rezesbandákat vagy a görögöket – itt és most csak ennyi fért bele projektbe. Úgy vélem, sokkal fontosabb, hogy kiknek tudott segíteni az EU-s kezdeményezés, mintsem annak kibővítésén agyaljunk – hagyjunk teret a jövőbeni hasonló programoknak.