Tár

Be kell vallanom, én még old-school filmrajongó vagyok: nem igazán foglalkozok franchise-okkal, nem érdekel, hogy a DC vagy a Marvel dobott-e nagyobbat, vagy az, hogy egy adott karakter milyen spin-off-okban bukkan fel 0.1 másodperc erejéig. Sokkal inkább színészek, rendezők, esetleg operatőrök miatt kelti fel egy film a figyelmemet (és igen, hajlamos vagyok egy rossznak ítélt filmet is megnézni, ha tudom, hogy például szépen van fényképezve). Így persze nem meglepő, hogy a Tár is a célkeresztembe került, hiszen Cate Blanchett régóta a kedvenceim között szerepel, arról nem is szólva, hogy tagadhatatlanul korunk egyik legnagyobb színésznője. Ugyan egy pillanat erejéig sem éreztem úgy, hogy ez a film nem érte meg a jegy árát vagy elcsesztem két és fél órát az életemből, azt viszont már a film végén egyértelműen tudtam, hogy nem sok esélye van bezsebelni az Oscar-díjat. Na de miért is?

A legjobb rendező, a legjobb vágó és a legjobb operatőr kategóriáknál egyszerűen azt éreztem, hogy semmi kiemelkedőt nem nyújtottak, meg is lepődtem volna, ha épp ezekben a kategóriákban tarolt volna a Tár.

A legjobb film díjára meg azért tartottam esélytelennek, hiszen idén elég erős alkotásokat jelöltek ebben a kategóriában, a Tár esetében pedig egyértelműen arról beszélhetünk, hogy túl hosszú és túl nehéz lett a film. Egy 2 óra 38 perc hosszú film már egy üres effektparádénál sem egyszerű dolog, itt viszont kőkemény koncentrálásról szól a játékidő, és szerintem kicsit bő lére is engedték, egy kis szigorral kb. 30 percet le lehetett volna vágni a filmből (de 20-at biztosan). Ráadásul a legjobb eredeti forgatókönyv kategória is azért úszhatott el, hiszen az annyira intelligens, hogy egy átlag nézőnek kőkeményen koncentrálni kell, hogy minden főbb aspektusát felfogja. Ezáltal egy pusztán szórakozni vágyó néző úgy érezheti magát, hogy sokkal inkább dolgozni ült be a moziba, és ezt baromi sokan nem is szeretik (főleg, ha azt nézzük, hogy egy tipikus Marvel-film mekkora agymunkát igényel), „sajnálatos” módon egy bizonyos határon túl az Akadémia sem nagyon foglalkozik az ilyen alkotásokkal. Pedig ezen a téren szerintem kifejezetten jól teljesít a film, mert miközben apró jelekkel képes felsejtetni a néző előtt bizonyos történéseket, összefüggéseket és nyomokat, mégsem dörgöl semmit az ember képébe. Ráadásul azoknak a nézőknek is elég keretet ad arról, hogy miért fontos a karmester, mi a munkája, és milyen apróságokra kell sokszor odafigyelnie, akiknek aztán tényleg semmi fogalma sincs az egészről. Bár emellett csurig van olyan, helyenként elitista utalásokkal is, amihez már igencsak benne kell lenni a komolyzenei szakmában (például tessék csak rákeresni a Deutsche Grammofon által 2010-ben kiadott Mahler 5. szimfóniájának borítójára), és ha ezeket az utalásokat nem vesszük észre, egyszerűen elveszik a film egyik aspektusa (ezen a téren a forgatókönyv nem sok fogódzkodót ad). Egyszóval megérdemelt lett volna ebben a kategóriában a szobrocska, ha az idei mezőny sokkal gyengébb.

Ám a legszembetűnőbb oka annak, hogy a Tár üres kézzel távozott a díjátadóról tisztán kultúrpolitikai, ugyanis a Tár egyértelműen ostorozza a woke és MeToo mozgalmakat. Miközben a Juilliard-os jelenet a pánszexuális karmester tanonccal egyetlen mondattal teszi helyre a woke-osokat (és akkor egy amúgy kb. 12 perces jelenetről beszélünk), azért nem ez az egyetlen odaszúrás: elég, ha arra gondolunk, hogy a főszereplőNŐ milyen módon él vissza hatalmával (amiről a Simone de Beauvoir-t és Jean-Paul Sartre-t ért kiritikák is eszünkbe juthatnak), mindezek közben pedig nem mutat fel olyan érdemi bizonyítékokat, ami alapján Lydia Tár-t kétségkívül, egyértelműen és egyoldalúan bűnösnek tarthatnánk. Az, hogy ezek ellenére a film mégis ekkora figyelmet és hírverést kapott, részben a fent említett kultúrpolitikai irányvonalak „kiteljesedésének” (értsd: egyre több kritika éri őket), részben pedig az elképesztően intelligens írásnak köszönheti. Bár gondolom arra senki sem számít, hogy az Akadémia nyíltan szembemegy az aktuális trendekkel...

Ugyan nem láttam mindegyik másik jelölt filmet, de azért azt nem tartottam esélytelennek, hogy legalább Cate Blanchett bezsebeli a legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát (ami a BAFTA-n sikerült is), mert az egyértelmű, hogy az amerikai színészlegenda nem egy átlagos színész: alakításai olyan magasságokban szárnyalnak, hogy elgondolkodom azon, vajon lehet-e egy szerepet úgy megírni, hogy ő azt ne tudja jól eljátszani. Talán húsz éve Galadriel szerepe volt pályájának egyik legismertebb, mégis legkönnyebb szerepe, de azóta eljátszotta Bob Dylan-t(!) is az I’m Not There-ben, és a Blue Jasmin idegösszeroppanásos, gazdag főszereplőjeként is emlékezeteset alkotott, A Benjamin Button különös életében pedig tökéletest párt alkottak Brad Pitt-tel. Lydia Tár szerepét is olyan beleéléssel és azonosulással tudta magáévá tenni, hogy egyszerűen emlékeztetnem kellett magam arra, hogy Blanchett nem egy leszbikus karmester: mozdulatai, gesztikulációi, még a német és angol közötti váltásai is annyira személyesek (arról nem is beszélve, hogy hatalmas hangsúlyt fektetett arra, hogy megtanulja, miként is kell valójában vezényelni).

Persze ízlések és pofonok, no meg az sem feltétlenül mérvadó, hogy egy film kap-e Oscart vagy sem, és az tény, hogy a Tár nem egy hibátlan film, ami majd az IMDB minden idők legjobb filmjeinek az élére ugrik, viszont egy rendkívül erős alkotás, ami szerintem annyira több rétegű, hogy bőven meg lehet nézni többször is (na nem egymás után, mert ahhoz meg nehéz).

A Tár ráadásul egy rendkívül fontos film is, hiszen ha egy kulturális háborúban nem törekszünk mindkét fél álláspontjának megértésére, akkor nem is igazán értem, hogy miért nevezzük magunkat értelmiséginek. A Tár pedig most igyekszik a kulturális háború olyan oldalára is rávilágítani, ami ha nem is magában döntő fontosságú, de nélkülözhetetlen a helyes nézőpont kialakításához.