Barbie

Mitől lehet izgalmas egy történet, ami egy rózsaszín és tökéletes világban játszódik? Találhatunk mélységeket egy szőke játékbabában mint főhősben, amit az utóbbi években leginkább testképzavarokat előidéző arányai miatt kritizáltak? És hogyan lesz  belőle (megint) feminista ikon?

Sokáig azt hittem, az első kérdésre  nem is létezik épkézláb válasz, ezért jó ideig teljesen hidegen hagyott a Barbie-film körüli egyre növekvő láz. (Még annak ellenére is, hogy Ryan Gosling. Ne vitakozz velem, Ryan Gosling önmagában is állítmány.) Végül nem sokkal a premier előtt győzött meg az egyik előzetesben látott párbeszéd Ken és Barbie között, amelyben nem tudják eldönteni, miért is kellene egy nőnek felinvitálnia randiparnerét az otthonába az este végén - a bájosan naiv és ironikus jelenet azt sejette, lesznek még itt intelligens és humoros kikacsintások bőven, ez a film nem veszi túl komolyan magát.

Egy tökéletes világban játszódó történet pedig természetesen úgy lesz izgalmas, hogy a tökéletesség egyszercsak véget ér, főhőseinknek pedig mindenféle kalandokra kell vállalkozniuk, hogy helyreállitsák a rendet. (Elismerem, ebben talán kicsit naiv voltam, utólag végiggondolva ez az egyetlen lehetséges válasz.) Így történik, hogy Barbie (a sztereotipikus Barbie-t külsőben is makulátlanul hozó Margot Robbie) maga mögött hagyja Barbievilágot, és elindul a valóságba, hogy kiderítse, miért nem tud lábujjhegyen járni többet, és miért lett narancsbőrös. Vele tart a fülig szerelmes, de kicsit ostoba Ken is (Ryan Gosling, nahát, ki gondolta volna?!) Egyetlen kapaszkodójuk, hogy meg kell találniuk a lányt, aki annyira szeret Barbie-val játszani, hogy a valósága elkezdett összeolvadni főhősünkével. Míg azonban őt keresik, Ken hatalmas felfedezést tesz: a valóságban - Barbievilággal ellentétben -  nem a Barbie-ké, azaz a nőké a hatalom...

Hanem a férfiaké. 

Nem szereték minden leplet lerántani a film cselekményéről, de ezen a ponton talán már sejthető, hogyan lesz Barbie-ból ismét feminsta ikon. Ismét, hiszen a Barbie volt az első olyan babajáték kislányoknak, amely nem csecsemőt, hanem egy felnőtt nőt ábrázolt, így nem csak anyukásat lehetett vele játszani, de megtestesíthette mindazt, amiről a kislányok ábrándoztak. Ez a tény ráadásul expliciten ki is van emelve a filmben, felvonultatva a Barbie baba történetének ha nem is az összes, de jelentős számú változatát. 

A forgatókönyv jó ütemben, többrétegűen,  remek humorral bontja ki az egyébként nem túl bonyolult mondanivalót (a feminizmus jó, a patriarchátus rossz), valóban tele van kikacsintásokkal a néző felé önmaga abszurditását illetően. A színészi gárda többnyire kiváló: Margot Robbie tisztességesen játssza a nem túl nagy kihívást jelentő főszerepet; Gosling egy pillantással, egy fintorral éri el, hogy egyszerre nevessünk ki és sajnáljuk a Barbie kegyeiért mindhiába harcoló Kent; a nem olyan rég Jimmy Fallon showjában  magyarul rappelő Kate McKinnon pedig egyenesen felejthetetlen (hogy ő pontosan kit/mit játszik, az majd kiderül a moziteremben.)

Mégis, van valami irónia abban, hogy a film és a babagyártó Mattel (kissé esetlenül magyarra fordított) szlogenje nyomán - "Lehetnél, ami csak szeretnél!" - hiánycikk lesz a rószaszín festék, bizonyos árucikkek, mint például a rószaszín hajgumi eladása megsokszorozódik, a Barbie babákról nem is beszélve; a filmbemutatóra pedig egyenrózsaszínben érkeznek a nézők.  Bár technikailag minden adott ahhoz, hogy egy szórakoztató, vicces, de mégis komoly témákat boncolgató film összeálljon, igazán  élvezni csak addig tudtam, amig a stáblista véget nem ért - teljes mértékben elvonatkoztatni a hatásától, a termékelhelyezésektől és a hozzá köthető reklámoktól ugyanis bármennyire szerettem volna, képtelen voltam. Milyen kár!