Philip K. Dick és Roger Zelazny A Harag Istene

Nem mernék olyat kijelenteni, hogy ez a legbetegebb Philip K. Dick írás, amit valaha olvastam, de tény, hogy a Roger Zelazny közreműködésével íródott regény jelent némi kihívást az ember elméje számára. PKD ugye verhetetlen volt abban, hogy különféle verziókat találjon ki arra, hogyan és miért lesz vége a világnak, s mi történik azután. Zelazny ott jött a képbe, hogy Dick nem érezte elég képzettnek magát a kereszténység terén, így számos kanyar és kalamajka után és folyamán végül is vele együtt fejtette meg ezt a nagyon furcsa sztorit.

Mely az 1980-as években játszódik, mely az írásakor még jövő volt. Ebben az alternatív "jövőben" az emberiség (és a bolygó élővilágának) zömét elpusztította egy bizonyos Carleton Lufteufel, aki megnyomta azt a bizonyos gombot. Az emberiség embernek megmaradt maradéka jobbára őt tiszteli istenként: ő a Harag Istene.

Másik főszereplőnk egy „ink”, a végtagok nélkül született Tibor McMasters, aki alighanem kora legjobb festője. A mechanikus toldalékok illetve egy tehén vontatta szekér útján mozgó-cselekvő Tibor zarándoklatra indul, hogy megkeresse Lufteufelt, hogy aztán falfestményt készíthessen róla. De még mielőtt elindulna, találkozik egy katolikus pappal - s itt veszi kezdetét a regény tömény teológiai szála...

A zarándoklat során Tiborunk megannyi mutánssal találkozik, nem szólva az elmúlt világ még működő gépi maradványairól, s mindezek szolgáltatnak annyi viszontagságot és kalandot, hogy akár izgalmasnak is nevezzük a regény cselekményét. Ám ez sem fog senkit megtéveszteni, hiszen egyértelmű, hogy A Harag Istene Dick és Zelazny párbeszéde életről, halálról, istenről vagy annak nem létéről, hitről, és egyéb, kapcsolódó filozófiai kérdésekről. És akármilyen tekervényes, őrülten bizarr módon tárgyalják mindezeket, a végére kikerekedik valami. Ami egyértelműen nem tipikusan PKD-s, ugyanakkor meg dehogy is nem, hiszen orbitális csavar van benne.

A regény olvasása közepette, pláne mivel nagyon sokáig nagyon nehezen értelmezhető, és csak a végére áll össze úgy-ahogy a kép, sokszor jutott eszembe, nem az olvasó szívatása volt-e az írópáros szent célja. Annyi bizonyos, hogy itt-ott megvillan némi humor, ami persze nem teszi kevésbé vérfagyasztóan iszonyatossá ezt a jövőbeli világot, de legalább jelzi, hogy a masszív kilátástalanság és a gerincroppantó filozofálás közepette is megmaradhat valami emberi. Vagyis hát felfoghatjuk így is, ahogy a Zelaznyra jellemző hangulatos, hovatovább költői részleteknek is adhatunk ilyen értelmezést (nem szólva a be-beszúrt bibliai, tudományos illetve világirodalmi idézetekről). De a végén mégiscsak úgy csukja be az ember a könyvet, hogy nem tud szabadulni a kínzó kérdésektől, melyeket Philip és Roger nekiszegeztek így évtizedekkel ezelőtt.