Amy Timberlake: Borz új lakótársa

Vannak könyvek, amelyek már a külalakjukkal megfogják az olvasót: nem pusztán a címlapra értem ezt, de hogy kézbe véve, belelapozva is olyan érzést adnak, hogy jó, akkor ez kell. Jelen kötet is ilyen kis gyöngyszem.

Persze a külcsín nem ér sokat, ha az, amit a könyvbe írtak, kutyaütő. Nos, kutyaütésről itt szó sincs, legfeljebb egy menyét elriasztásáról a történet egy pontján. A könyv amúgy sem árul zsákbamacskát: a címből kiderül nyomban, kik itt a főszereplők, s a képen is látszik, hogy a nagyobb termetű Borz új lakótársa bizony egy szkunk, avagy bűzösborz lesz. Mármost ennek az állatfajnak még ebben a kedves és mókás mesében sincs épp jó híre, ám Borz nem annyira holmi előítéletek miatt utálja még a gondolatát is annak, hogy ez a fekete-fehér figura egy szép napon bekopogtat az ajtaján. Hanem mert Borz amolyan bogaras agglegény, aki egymagában éldegél a nagynénjétől kölcsönkapott remek kis lakásban, pompásan elvan fontos kőzettani kutatásaival, és a háta közepére sem kíván semmiféle társaságot, pláne nem egy társbérlőt.

Ahogy a gyakorlottabb olvasó sejtheti, idővel (és nem kevés kalamajka közepette) Borzunk megkedveli Szkunkot, és összebarátkoznak, cimborák lesznek, és utóbbi mintegy ajtót nyit előbbinek a világra, amely odakinn várja megannyi szépségével és csodájával. Az ám, de hogy hogy jutunk el idáig, az a nem akármi! Annyit tán elárulhatok, hogy mindebben számos csirke is szerepet játszik majd, ami akkor is meglepő húzás, ha az ember csak úgy általánosságban belegondol, így a szövegkörnyezetből kiragadva. A meseregényt olvasva azonban sokkal számottevőbb meglepetések várják.

Megkockáztatom, hogy Amy Timberlake az elfogadásról, a más kultúrák megismerésének fontosságáról is írta ezt a könyvet, de ez a legkevésbé sem erőltetett, szájbarágós formában jelenik meg. Sokkal inkább mondanám, hogy szöveg és kép üdítően egyedi és friss, sok kacagtató pillanattal, de olyanokkal is, amikor az olvasó Borzzal együtt néz, hogy most mi van?!

A regényíróként is remeklő Majoros Nóra fordítása külön dicséretet érdemel, de Jon Klassen illusztrátor munkájáról is csak jókat tudok mondani. Kicsit groteszk, nagyon vicces rajzain meglepő látószögekkel találkozhatunk, és van néhány olyan nagyobb illusztrációja is, melyet jó szívvel tennék a gyerekszoba falára, lévén olyan bensőséges, kedves és mókás. Úgyhogy nagyon remélem, hogy nem kell sokat várni a folytatásra!